A kórházban eltöltött utolsó este megérlelte bennem a döntést: soha, de soha nem fogom hagyni a gyerekem sírni. Sem okkal, sem ok nélkül.
Miután hazavittük, saját meglepetésemre is nagyon szigorúan tartottam magam ehhez az elhatározáshoz. Több volt, mint elhatározás. Felelősnek éreztem magam a kis emberért, akit én keltettem életre, akinek hosszú hónapokig csak én adhatok értelmet, érzelmet, biztonságot, szeretetet.
Még nem volt egy hónapos, mikor megérkezett az első "ne kényeztesd el" jótanács. Azt hiszem, a szokásosnál is butább fejet vágtam, mert a kéretlen tanácsadó azonnal rá is kontrázott: - Ha most észreveszi, hogy minden pisszenésre ugrasz, mi lesz később? Állandóan vele kell foglalkoznod és nem fogsz soha szabadulni tőle.
Az utolsó félmondat sokáig visszhangzott a fejemben. Miért is akarnék szabadulni tőle? Hiszen én akatam! Bár - mai fejjel már tudom, hogy - nem tudtam, pontosan mit vállalok be, voltak olyan sejtéseim, hogy egy időre fel kell adnom a saját szabadságomat. Talán mert előtte hosszú ideig élveztem, hogy a magam ura vagyok, egyáltalán nem esett nehezemre "rabszolgává" válni. Sőt. A legnagyobb elégtétel egy halvány vigyor, a non plus ultra egy egetrengető böfi volt. Az internetes szülői körlevelek anonim szerzőjének megfogalmazásában: egy fél óra cigánykerekezésért teljesen méltányos fizetség a grimaszba hajló hárommásodperces mosoly.
Szóval hogyan kényeztetném el? A részletes válasz lényege az volt, hogy már az elején a tudomására kell hozni, hogy néha bizony egyedül kell lenni, néha bizony várni kell, és alapvetően az van, amit a szülők akarnak. Engem személy szerint leginkább egy XIX. század eleji kutyakiképző-könyvre emlékezetett a szöveg.
Az első perctől kezdve két szemszögből láttam a dolgokat. Ahhoz, hogy meg tudjam fejteni, mire is van szüksége, egyébként sem árt ez a fajta "kettőslátás". Mindjárt az elején indulva, az őrületbe kergetne a hideg. Legalábbis engem. A kismanó mondjuk nem kifejezetten fázós, de ez más tészta.
Igyekeztem a tudományosan bizonyított képességekkel összevetni a helyzetet, amibe ez az apró ember került, mikor végre kinyomták onnan, ahol addig alapvetően köszönte szépen, tökéletesen eléldegélt. Hirtelen világos lett, hideg, megszűnt a ringatózás, inkább csak rángatózásnak nevezhető az, ahogyan pakolták őket a csecsemősök, és élesek lettek a zajok.
Azt hiszem, sokáig az ő fülével hallottam és az ő szemével láttam. Például az összes rokonnak megtiltottam, hogy a jó fénykép kedvéért a tarkójáig ható vakufénnyel fotózza. Tegyük világosabb helyre, vagy állítson a fényérzékenységen, de nekem a világ összes fényképe nem ér annyit, amennyire zavarhatja az örökös vöröses homályból kibújó kisgyerek szemét a vakító fehér fény. Igen, kedves nagymama, tessék csak belenézni ide, most én csettintek egyet, és tetszik látni, pislogni tetszett. Ennek a gyereknek meg még a szivárványhártyája sem látszik, annyira ki van tágulva a pupillája. Köszönöm.
A hangokkal ugyanez volt. Amennyire lehetett, igyekeztem az éles, erős, bántó hangokat kiküszöbölni. A tévé szinte soha nem volt kikapcsolva, az egyetlen "engedélyezett" műsor a híradó volt, mert tudtam, hogy ha Csabit még ezzel is megrövidítem, akkor teljesen összerogy valós és képzelt "átérzéseim" súlya alatt.
Így hát ismét megkértem a tisztelt rokonságot, köztük ultrahangon nyafogó unokanővérem, hogy a gyerek fülének méretét a hallásának minőségével legyenek szívesek nem összevetni, mivel csak kicsi, de nem süket. Sőt. Ha belegondolok, hogy a fül csillói csak pusztulnak és nem nőnek újak sohat többé a születés után, akkor rémisztő, hogy egy tökéletes állapotban lévő hallást lerohan a szomszéd Ibi néni a saját hallókészülékéhez szokott - jaj, kedvesem, hangosabban, otthon hagytam - 200 decibeles utyuliputyuli hangorkánjával.
Ja, és persze a kedvencem az "üvöltéssel akar zsarolni" fejtegetés volt. Önmagukra valamit is adó elsőgyerekes kismamák minden egyes gyerekes adást végignéznek az összes létező dokumentumfilm-csatornán, így alig van köztünk olyan, akinek elkerülte volna a figyelmét a cserebogaras sorozat. Hadd ne csináljak most több reklámot a BBC zseniális hosszútávú megfigyelésének.
A lényeg, hogy megállapították egy egyszerű kísérlettel (asztalon felejtett torta, amibe a gyerek, ha egyedül hagyják, beletorkoskodik, majd megkérdik, ki volt) igazolták, hogy 3 éves korukig ha próbálkoznak is, nem tudnak hazudni a gyerekek. Feltételezem, hogy nem azért, mert egy kismanó ül a fülük tövében, aki ilyenkor beleharap, hanem mert lényükből adódóan az igényeik minél gyorsabb kielégítésére törekszenek.
Nem hiszem, hogy egy 6-8 hónapos, a saját testének határait épp csak ismerő csecsemő, aki ráadásul épp az eltűnik-megjelenik, elveszik-mégis itt van fázisait tapasztalja, és főleg, az elszakadási félelemmel ismerkedik, pont azzal fog szórakozni, hogy nem hagy a konyhába kimenni krumplit pucolni.
Sokkal inkább el tudom képzelni, hogy ingerszegénnyé vált számára a környezete (kivéve, ha a nagyeszű szülő leteszi a tévé villogása elé), megerősítést vár valamilyen mozdulatára, vagy egész egyszerűen csak biztonságot akar. A kedves anyukák, akik olyan hangosan nem hagyják magukat zsarolni, valószínűleg soha nem tartottak ki még egyetlen, amúgy bevallottan trógernak titulált hímegyed mellett sem a biztos-ami-biztos elv alapján, igaz? Nos, a gyerek ettől őszintébb. Nem aljas szándéktól vezérelve ragaszkodik anyjához, nem azért, mert utálja az épp bevezetésre váró krumplipempőt, hanem azért, mert anya karjai között, az anyaszagban érzi jól magát, mert az ad neki biztonságot. Hogy ez nem akkor és annyi ideig van, mint azt mi szeretnénk? Hát, ez igaz...
Aki végigkísérte már az apróságokat, az észrevehette, hogy a sokat alvó csomagocskák lassanként elkezdik emelgetni a fejüket, nézelődnek, aztán kis mosolyok formájában tudatják a külvilággal, hogy itt vannak. És nem tart sokáig, mire anya vagy apa biztonságos öléből ki-ki tekintgetnek a világra. Aztán egyszercsak kúszik 5 centit, hirtelen mászik másik tizet, és nézd, de aranyos, állandóan szétcsúszik a térde, mert négykézlábolni akar! És hopp, 11-12 hónaposan lábra áll, egyedül vagy tapogatózva, de saját magától nekiindul a világnak. Miért kell akkor 4-5 vissza nem térő hónapért móresre tanítani a gyereket???
Amikor nekem mondogatták, hogy de bizony, picit kell hagyni hüppögni, utána számoltam. Mindig az 1-2-5 perceket magyarázták. Egy újszülöttnek 5 perc az ébrenléte 20%-a, ez nekünk, a mi ébrenlétünkhöz viszonyítva (a szerencséseknél mondjuk 14 óra) valamivel több mint 3 óra. Egy félévesnek 5 perc az ébrenlét 3%-a, ez a mi fentlétünkből 28 percnek felel meg, és még egy egyéves is kétszer alszik (jó esetben), az 5 perc 2%, nekünk 17,5 perc. Ki nem ideges, mikor több mint negyed órát áll sorba azért, hogy ránézzenek??? Ki nem nyűgös, mikor fél órát kell várni arra, hogy a sétából hazaérve kicsomagolják az anorákból, és végre észrevegyék, hogy hónaljig szaros?
Persze lehet, hogy irigylésre méltó, akit nem tud zsarolni a gyereke, mert nem hagyja. De ne csodálkozzon, ha a kamasz fia elhányja magát, mikor anyuci cuppog neki a ballagásán a sorból, hiszen mikor kérte, nem kapta meg a feltétlen szeretet. És ha majd jól körülnéz, szerintem látni fog engem, meg sok más anyát, és senki sem fogja az ölében vinni a gaudeamus igitur alatt az icipici csöppségét. Persze azért a nyilvános pusziban én sem reménykedem a kamasz fiamtól.
Alapvetően sajnálom azt, aki a gyerekében nem bízva hagyja magát megfosztani attól az élménytől, hogy kikötővé váljon.
Miután hazavittük, saját meglepetésemre is nagyon szigorúan tartottam magam ehhez az elhatározáshoz. Több volt, mint elhatározás. Felelősnek éreztem magam a kis emberért, akit én keltettem életre, akinek hosszú hónapokig csak én adhatok értelmet, érzelmet, biztonságot, szeretetet.
Még nem volt egy hónapos, mikor megérkezett az első "ne kényeztesd el" jótanács. Azt hiszem, a szokásosnál is butább fejet vágtam, mert a kéretlen tanácsadó azonnal rá is kontrázott: - Ha most észreveszi, hogy minden pisszenésre ugrasz, mi lesz később? Állandóan vele kell foglalkoznod és nem fogsz soha szabadulni tőle.
Az utolsó félmondat sokáig visszhangzott a fejemben. Miért is akarnék szabadulni tőle? Hiszen én akatam! Bár - mai fejjel már tudom, hogy - nem tudtam, pontosan mit vállalok be, voltak olyan sejtéseim, hogy egy időre fel kell adnom a saját szabadságomat. Talán mert előtte hosszú ideig élveztem, hogy a magam ura vagyok, egyáltalán nem esett nehezemre "rabszolgává" válni. Sőt. A legnagyobb elégtétel egy halvány vigyor, a non plus ultra egy egetrengető böfi volt. Az internetes szülői körlevelek anonim szerzőjének megfogalmazásában: egy fél óra cigánykerekezésért teljesen méltányos fizetség a grimaszba hajló hárommásodperces mosoly.
Szóval hogyan kényeztetném el? A részletes válasz lényege az volt, hogy már az elején a tudomására kell hozni, hogy néha bizony egyedül kell lenni, néha bizony várni kell, és alapvetően az van, amit a szülők akarnak. Engem személy szerint leginkább egy XIX. század eleji kutyakiképző-könyvre emlékezetett a szöveg.
Az első perctől kezdve két szemszögből láttam a dolgokat. Ahhoz, hogy meg tudjam fejteni, mire is van szüksége, egyébként sem árt ez a fajta "kettőslátás". Mindjárt az elején indulva, az őrületbe kergetne a hideg. Legalábbis engem. A kismanó mondjuk nem kifejezetten fázós, de ez más tészta.
Igyekeztem a tudományosan bizonyított képességekkel összevetni a helyzetet, amibe ez az apró ember került, mikor végre kinyomták onnan, ahol addig alapvetően köszönte szépen, tökéletesen eléldegélt. Hirtelen világos lett, hideg, megszűnt a ringatózás, inkább csak rángatózásnak nevezhető az, ahogyan pakolták őket a csecsemősök, és élesek lettek a zajok.
Azt hiszem, sokáig az ő fülével hallottam és az ő szemével láttam. Például az összes rokonnak megtiltottam, hogy a jó fénykép kedvéért a tarkójáig ható vakufénnyel fotózza. Tegyük világosabb helyre, vagy állítson a fényérzékenységen, de nekem a világ összes fényképe nem ér annyit, amennyire zavarhatja az örökös vöröses homályból kibújó kisgyerek szemét a vakító fehér fény. Igen, kedves nagymama, tessék csak belenézni ide, most én csettintek egyet, és tetszik látni, pislogni tetszett. Ennek a gyereknek meg még a szivárványhártyája sem látszik, annyira ki van tágulva a pupillája. Köszönöm.
A hangokkal ugyanez volt. Amennyire lehetett, igyekeztem az éles, erős, bántó hangokat kiküszöbölni. A tévé szinte soha nem volt kikapcsolva, az egyetlen "engedélyezett" műsor a híradó volt, mert tudtam, hogy ha Csabit még ezzel is megrövidítem, akkor teljesen összerogy valós és képzelt "átérzéseim" súlya alatt.
Így hát ismét megkértem a tisztelt rokonságot, köztük ultrahangon nyafogó unokanővérem, hogy a gyerek fülének méretét a hallásának minőségével legyenek szívesek nem összevetni, mivel csak kicsi, de nem süket. Sőt. Ha belegondolok, hogy a fül csillói csak pusztulnak és nem nőnek újak sohat többé a születés után, akkor rémisztő, hogy egy tökéletes állapotban lévő hallást lerohan a szomszéd Ibi néni a saját hallókészülékéhez szokott - jaj, kedvesem, hangosabban, otthon hagytam - 200 decibeles utyuliputyuli hangorkánjával.
Ja, és persze a kedvencem az "üvöltéssel akar zsarolni" fejtegetés volt. Önmagukra valamit is adó elsőgyerekes kismamák minden egyes gyerekes adást végignéznek az összes létező dokumentumfilm-csatornán, így alig van köztünk olyan, akinek elkerülte volna a figyelmét a cserebogaras sorozat. Hadd ne csináljak most több reklámot a BBC zseniális hosszútávú megfigyelésének.
A lényeg, hogy megállapították egy egyszerű kísérlettel (asztalon felejtett torta, amibe a gyerek, ha egyedül hagyják, beletorkoskodik, majd megkérdik, ki volt) igazolták, hogy 3 éves korukig ha próbálkoznak is, nem tudnak hazudni a gyerekek. Feltételezem, hogy nem azért, mert egy kismanó ül a fülük tövében, aki ilyenkor beleharap, hanem mert lényükből adódóan az igényeik minél gyorsabb kielégítésére törekszenek.
Nem hiszem, hogy egy 6-8 hónapos, a saját testének határait épp csak ismerő csecsemő, aki ráadásul épp az eltűnik-megjelenik, elveszik-mégis itt van fázisait tapasztalja, és főleg, az elszakadási félelemmel ismerkedik, pont azzal fog szórakozni, hogy nem hagy a konyhába kimenni krumplit pucolni.
Sokkal inkább el tudom képzelni, hogy ingerszegénnyé vált számára a környezete (kivéve, ha a nagyeszű szülő leteszi a tévé villogása elé), megerősítést vár valamilyen mozdulatára, vagy egész egyszerűen csak biztonságot akar. A kedves anyukák, akik olyan hangosan nem hagyják magukat zsarolni, valószínűleg soha nem tartottak ki még egyetlen, amúgy bevallottan trógernak titulált hímegyed mellett sem a biztos-ami-biztos elv alapján, igaz? Nos, a gyerek ettől őszintébb. Nem aljas szándéktól vezérelve ragaszkodik anyjához, nem azért, mert utálja az épp bevezetésre váró krumplipempőt, hanem azért, mert anya karjai között, az anyaszagban érzi jól magát, mert az ad neki biztonságot. Hogy ez nem akkor és annyi ideig van, mint azt mi szeretnénk? Hát, ez igaz...
Aki végigkísérte már az apróságokat, az észrevehette, hogy a sokat alvó csomagocskák lassanként elkezdik emelgetni a fejüket, nézelődnek, aztán kis mosolyok formájában tudatják a külvilággal, hogy itt vannak. És nem tart sokáig, mire anya vagy apa biztonságos öléből ki-ki tekintgetnek a világra. Aztán egyszercsak kúszik 5 centit, hirtelen mászik másik tizet, és nézd, de aranyos, állandóan szétcsúszik a térde, mert négykézlábolni akar! És hopp, 11-12 hónaposan lábra áll, egyedül vagy tapogatózva, de saját magától nekiindul a világnak. Miért kell akkor 4-5 vissza nem térő hónapért móresre tanítani a gyereket???
Amikor nekem mondogatták, hogy de bizony, picit kell hagyni hüppögni, utána számoltam. Mindig az 1-2-5 perceket magyarázták. Egy újszülöttnek 5 perc az ébrenléte 20%-a, ez nekünk, a mi ébrenlétünkhöz viszonyítva (a szerencséseknél mondjuk 14 óra) valamivel több mint 3 óra. Egy félévesnek 5 perc az ébrenlét 3%-a, ez a mi fentlétünkből 28 percnek felel meg, és még egy egyéves is kétszer alszik (jó esetben), az 5 perc 2%, nekünk 17,5 perc. Ki nem ideges, mikor több mint negyed órát áll sorba azért, hogy ránézzenek??? Ki nem nyűgös, mikor fél órát kell várni arra, hogy a sétából hazaérve kicsomagolják az anorákból, és végre észrevegyék, hogy hónaljig szaros?
Persze lehet, hogy irigylésre méltó, akit nem tud zsarolni a gyereke, mert nem hagyja. De ne csodálkozzon, ha a kamasz fia elhányja magát, mikor anyuci cuppog neki a ballagásán a sorból, hiszen mikor kérte, nem kapta meg a feltétlen szeretet. És ha majd jól körülnéz, szerintem látni fog engem, meg sok más anyát, és senki sem fogja az ölében vinni a gaudeamus igitur alatt az icipici csöppségét. Persze azért a nyilvános pusziban én sem reménykedem a kamasz fiamtól.
Alapvetően sajnálom azt, aki a gyerekében nem bízva hagyja magát megfosztani attól az élménytől, hogy kikötővé váljon.
