- Vétkeztem, atyám - hagyta el alig hallhatóan a mondat a fiatal apáca ajkát.

- Hallgatlak, lányom - az öreg szerzetes egészen közel hajolt a sápadt archoz. Az utolsó kenet előtti gyónást fogadta. Néhány hete megmagyarázhatatlan láz tört ki a novícián. Májusban már jó idő van, ilyenkorra elmúlik a kolostorban mindenhonnan felugató köhögés, a nyári malária pedig még nem kezdődött el.

- Atyám, paráználkodtam - Aurelius testvér elsápadt és csendben hálát adott, hogy a kíváncsi nővéreket kiküldte a dormitóriumból. Képesek lennének a fiatal apácát még a halálos ágyáról is felrángatni és a kolostor kapuja elé kitenni, ha kiderülne a bűne.

- Lányom, hiszen novícia vagy, itt nem járnak férfiak. Szülőházadban történhetett? - kérdezte valami réges-régi történetben reménykedve. Talán csak a szomszéd fiú cserélte az almáját egy csókra. Hiszen alig másfél éve, hogy 15 évesen bekerült a lány.

- A zárdában... - heves köhögés kapta el, a teste összehúzódott, a szája szélén egy vércsepp jelent meg. - A zárdában... az én bűnöm... kivittük a vacsorát az istállóhoz.... - újabb köhögés, újabb vércsepp. A szerzetes letörölte a halvány ajkakat és visszatakarta a vézna testet.

- A keresztesek? Erőszakoskodtak veled? - tudta, hogy nem makulátlan a császár serege. Mindennaposak voltak a rendbontások a falvakban. Bármerre járt a sereg, a szent sírra hivatkozva mindenhol zabolátlanul dúltak, fosztogattak. A tízparancsolatot mintha hírből sem ismernék.

- Nem... barát... gyerekkori barátom... engem zárdába adtak, mert szegények voltunk. Gazdag ember fia. Soha nem mehettem volna hozzá. És most felöltötte a keresztet. Otthagyta apja házát és elindult... - a köhögés ismét félbeszakította a gyónást, Aurelius arca elkomorodott. Bár a paráznaság bűn, de hosszú élete alatt megszámlálhatatlan nővértől hallotta újra meg újra ugyanazt a történetet. A szegény lányét, akit a szülei apácának adnak, Jézus jegyesének. A család megszabadul egy éhes szájtól és egy vagyont érő hozományt takarít meg a legszebb, legügyesebb, legerőszakosabb gyermek számára. Mindennapos tragédia, esendő emberi sors.

- ... elindult, hogy... a hitét...szerzetes... a hitet... - nem tudta folytatni. A köhögés egyre erősebben rázta, a görcstől felült, aztán csend borult a teremre.

Aurelius egyedül ült a kis novícia bűnös testével. Az előbb még suttogott hozzá, most pedig, a végső feloldozás nélkül magával vitte bűnét.

- Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében feloldozlak lányom. A Jóisten legyen kegyes hozzád - döntött hirtelen, maga sem értette, miért. Keresztet vetett, a halott szemeit lecsukta és meghintette szentelt vízzel. Bízott benne, hogy Isten elnézi neki a késedelmet és nem veti a purgatóriumba a novíciát. Régóta figyelte a lánykát, ahogy fáradhatatlanul, kora hajnaltól, késő estig ápolta a betegeket. Talán akkor is fázott meg. Valamelyik este, mikor a szolgálatos nővérek után még összesöpört és egy-két átázott kötést kicserélt a betegeken. Jobban belegondolva soha nem látta fáradtnak a lányt. Igaz, az utóbbi időben mosolyogni sem, csak mikor a betegekkel beszélt.

Senkivel sem állt le fecsegni, csendben tette a dolgát, alázattal. A rendfőnök asszony már tudatta az öreg szerzetessel, hogy pünkösdkor őt is apácává avatják. Akkor kezdődött a betegség. És alig pár hét alatt el is vitte. Isten nyugosztalja.

Aurelius megindult kifelé. A többiek nem akarták kivárni a gyóntatás végét, úgyis tudták, hogy már nem tart soká. Az ajtó előtt egy másik novícia térdelt egyedül és csendben imádkozott. Korábban sokat látta együtt a halott lánnyal. Mindketten a városból jöttek. A várkapitány negyedik lányának ugyanúgy nem volt otthon keresnivalója, mint a csizmadia legkisebb ivadékának. Egyszerre kerültek a zárdába, de Celestináról már az akkor azt suttogta mindenki, hogy egyszer még ő lesz a rendfőnök asszony. Származása és határozottsága is alkalmassá tette a feladatra.

Kezdetben nem nagyon lelkesedett a korai kelésért és a szüntelen imádságért. De mikor pár hete a bátyja is elindult a Szentföldre, megváltozott. Azóta ő volt az elsők egyike, aki már sötétben a templom kövén térdelve imádkozott buzgón az egyház győzelméért. És testvére visszatéréséért.

Az elkövetett bűn feloldoztatott, az öreg szerzetes pedig dolgavégeztével átsétált a kolostorba, ahol a férfiak laktak. Celestina csendben beosont a dormitóriumba és szépen eligazította halott nővére testét. A nyári vászonruhát kiegyenesítette, az arcra ráhullott tincset lesimította. Az ablakba felkúszó vadrózsából leszakított egy apró bimbót és az összekulcsolt kezek közé helyezte. Míg a halott arcát nézte, azon tűnődött, hogy vajon ott messze földön milyen lehet az a másik halott. Vajon hová temették? És ki? Pár napja kapta a hírt, hogy a Szentföldön az igaz hitért harcoló bátyját egy damaszkuszi penge keresztüldöfte. Már nem tudta elmondani a kis novíciának. Ő azzal a tudattal halt meg, hogy az ő lovagja a hitével fogja legyőzni a bűnt, ami kettejükön azon az utolsó éjszakán, a kolostor szénapadlásának félhomályában megesett.

Celestina sokkal pragmatikusabb volt a többi novíciánál, az összes apácánál és tulajdon bátyjánál is. A várban épp eleget látta, ahogy a cselédek szívük vagy erszényük szavát követve, különösebb gond nélkül hetyegnek hol élvezetből, hol számításból a katonákkal és a béresekkel. Nem tartotta említésre méltónak az egészet. A kis apáca és testvére vonzalmát már régebben észrevette, még amikor együtt mászták a várfalat, évekkel ezelőtt. A kisfiú testőrkapitányt játszott, a csizmadia lánya pedig várúrnőt. Celestina általában királynő volt, akit ők ketten szolgáltak.

Amikor a sereget elszállásolták a kolostor és a zárda közös istállójában, a két fiatal lány boldogan szaladt a teljes páncélzatban pompázó fiúhoz. Durva ruhájukról megfeledkezve ismét várkisasszony és királynő voltak egy röpke estére. A nagy felfordulásban senki sem vette észre, hogy félrevonulva beszélgetnek késő estig. Ahogy azt sem, hogy a találkozástól kimerülve hármasban elbújnak a szénában aludni.

Míg ő édeset álmodott, a két fiatal összebújva aludt. Hajnalhasadás előtt a lány arra ébredt, hogy a haját valaki finoman simogatja. Celestina arról sem tudott, hogy bátyja hitéről egy pillanatra megfeledkezve, hosszan ölelte barátnőjét. Csak a reggeli zavarodottság, az elkapott pillantások és a lesütött szemek láttán fogott gyanút. A katonák felszedelőzködtek és tovább indultak. Egész nap kereste a novíciát, aki szokásával ellentétben nem bukkant fel a betegek között. Végül a toronyban találta meg, a harang alatt. Kivörösödött szemekkel nézett kelet felé, ahol eltűnt a menetoszlop vége.

Nem beszéltek róla soha, de pontosan tudta, hogy mi történt. Remélte, hogy ha a testvére visszatér gazdag lovagként, talán kikérheti a novíciát a rendből. Feltéve, ha addig nem avatják apácává. És aztán jött a hír, hogy a lány az elsők között fog nyár elején belépni a rendbe. Oda, ahonnan halandónak nincs visszaút. A kis növendék éjszakánként a szalmazsákba zokogott, nappal pedig a betegeket ápolta, míg össze nem esett. Aztán jött a köhögés, a reménykedés, a csüggedés, végül a bizonyosság. Celestina pedig mostanra teljesen egyedül maradt. Szolgálni a betegeket és az Anyaszentegyházat.