9 hónapos lett a Bubu, mikor eljött a pillanat. Olyat tett, amit nem szerettünk volna, és ezt megismételte. Egész konkrétan az ágy mellett álló hangfalat kezdte el püfölni, amitől az apja majdnem sírógörcsöt kapott.
Első nekifutásra kiválóan alkalmaztam minden rögzült viselkedésmintát: elhúztam, később rácsaptam a kezére, mérges arcot vágtam, de semmi.
Amikor először csattant a kezecskéjén a tenyerem, úgy éreztem, mintha kést döftek volna a szívembe. Úgy éreztem, ez nem helyes. Nem is csapkodtam sokat, és minden egyes kis csatt, amit az értetlen arcocska kísért, megerősítette bennem: nem jól cselekszem.
Ahhoz viszont, hogy a helyes utat megtaláljam egyedül, kevés volt a furdalás. Értetlenül álltam én is a helyzet előtt, és láttam, hogy Csabi sem boldogul a helyzettel. Ahányszor összeszídtuk a nagy szemekkel ránk meredő csöppséget, annyiszor fakadt bennem sírva valami.
2-3 hét bebizonyította, hogy ez nem vezet eredményre. A fájdalom, mint nevelőeszköz nem működik. Mindamellett pedig megalázó és értelmetlen. Ezzel az erővel jutalomfalatkákat is adhatnék neki pozitív megerősítés gyanánt, sőt, klikkerezhetnék is. Hiszen ezzel a módszerrel még egereket is be lehet tanítani. Utáltam magam azért, hogy nem tudom világossá tenni számára, hogy miért nem szeretném, hogy azt a valamit ne tegye.
Éjszakákon át forgolódtam, és bűnösnek éreztem magam. Úgy éreztem, hogy a saját 27 évem testi erejét egy épp csak eszmélő emberke kíváncsiságának megfékezésére fordítani aljasság.
Végül véletlenül a kezembe akadt egy igen tapasztalt öreg róka könyve. Talán nem árulok el titkot, és nem is csinálok kelletlen reklámot annak, aki segített rajtam. Ranschburg Jenőről van szó. Egy kis könyvecskében, ami a kezdő szülőknek szól, részletesen leírja, hogy miként láthatja egy apróság a világot. Mivel ő már a mi gyerekkorunkban is aktív szülőnevelő volt, egyértelműen rávilágotott számomra azzal, hogy a testi fenyítés, amit a mi szüleink használtak, a gyerekkel való kommunikáció zsákutcája.
Egy-másfél éves korig egyszerűen nincs más mód a "fegyelmezésre", mint elfelejteni ezt a szót. Egy ekkora gyereknek még nincs önfegyelme, mert soknak még önképe sincs. Azok a csöppségek, akik ekkorán csak ülnek "jólnevelten", azok félnek. Félnek a kézrecsapástól, a szídástól, attól, hogy a biztonságérzetüket egy "rossz gyerek" vagy "nem szeretlek" összezúzza.
Hamarosan kiderült, hogy teljesen át kell gondolni az egészet. Az első, amin változtatni kell, a saját, becsontosodott felfogásunk. Miért ne nézze meg, emelje fel, törje el akár? Hiszen egy papírtányér vagy egy reklámújság épsége nem ér annyit, mint a csecsemő tépkedés felett érzett öröme. Mikor odaadtam a kisfiamnak egy jó vastag bútorkatalógust, hogy ezt lehet tépkedni, két napig fülig ért a szája, és hatalmas papírkupac tetején ücsörögve, akkurátusan gyártotta a hajcsavarót.
Kicsit borzongató volt a gondolat, hogy ő még nem tudja pontosan adagolni az erejét, amivel ki kell tépni a lapokat. És a második-harmadik oldalnál jól látszott, hogyan dolgoznak, rögzítenek az apró fogaskerekek. Elkezdte megismerni az erejét, rájönni arra, hogy ami egy, az nem oszthatatlan egész. Sok kicsiből áll minden.
Mikor az apja először meglátta a színes újságlapok között, döbbenten meredt rám, mintha legalábbis ormányom nőtt volna. Számára, aki az akkor a hetvenes évei felé ballagó nagymamája mellett nyitogatta a szemét, és akinek a "nem kell" és a "nem szabad" kifejezést gyakrabban mondták, mint azt, hogy ügyes vagy, teljességgel idegen volt ez a megközelítés. Egy korlátozó, szeretet ki nem mutató közegben az élvezetes újságaprítás teljességgel idegen.
Nálunk a légkör a teljesen megengedő, szerető és a szetetteljes, ámde korlátozó között ingadozott. Tény, hogy nagyon kellett vigyáznom mindenre, de ha meg tudtam magyarázni, hogy miért akarom szétszedni, akkor szabad volt. Csak ez épp 9 hónaposan még nem olyan egyszerű mutatvány.
Ebből eredően, mikor anyám is szembesült a tépkedős katalógussal, rosszallóan rázta a fejét. Kifejtette, hogy ő egyáltalán nem ért egyet azzal, hogy én azért építem a kis kupakocskákból a tornyot, hogy azt a billegve álló fiam diadalittas mosollyal lerombolja. Ő nem híve a rombolásnak. Én is hamar letettem a magyarázkodásról, mikor nem sikerült eléggé képletesen elmagyaráznom, hogy ez a gyerek, aki épp most van annak a határán, hogy többet van hason kívül, mint amennyit belül volt, ez a magzati "lárvaállapotból" kezd eljutni odáig, hogy ő is alakítani tudja a közvetlen környezetét, és aktív részesévé válik a játékoknak.
Azt hiszem, ez volt az első téma, aminél röviden kijelentettem: nem baj, nálunk pedig így van.
Visszatérve a saját beállítottságunkra: a gyerekünk "fegyelmezésénél", vagyis a nem kívánt helyzetek elkerülésénél jóval többet kellett önmagunkon nevelni, mint a gyereken. Át kellett értékelni a tárgyak értékét. Hiszen kit érdekel, ha az egész előszoba tele van budipapírral, mikor én végre, 10,5 hónap után háborítatlanul ücsöröghetek 3 egész percet a trónon? Nem ér meg ennyit az a 60 forintos tekercs? Naugye...
Ezután le is csökkent a komoly dolgok listája, és alig pár dolog maradt a "véresen komolyan vesszük" listán. Ezeket igyekeztünk eltávolítani a környezetéből arra a röpke időre - a következő 1,5-2 évre, - amíg a tiltás, mint olyan, nem manifesztálódik a fejecskéjében. Az első tipp, amit a barátnőmtől kaptam, az volt, hogy képzeletben árasszam el a lakást 1 m magasan, és ami vizes, azt pakoljam fel. Ez azonban megoldhatatlan volt a 34,5 m2-en, így abban maradtunk, hogy ami olyan, annak gyűjtőhelyeket alakítunk ki és megakadályozzuk a fizikai megközelítését.
Kezdetben elég volt egy 30-40 centis akadály, sőt, az élére fordított, és a fal meg a hűtő közé beszorított vasalódeszka egészen egy éves koráig távol tartotta a gyereket a konyhától. Hozzá kell tennem, hogy a mi akadályépítésünk az ő mászási kreativitását is jelentősen fejlesztette.
Emellett pedig a leghatékonyabb és leggyakrabban használt fegyverünk a figyelemelterelés lett. Akár mondókával, akár játékkal, énekléssel, csörgéssel. A fürdetés utáni törölgetés alatt például kiváló módszernek bizonyult az aptyuk részéről végzett csörgős szemfényvesztés.
Volt még egy pontja a berögzült viselkedésnek, ami majdnem megakadályozta a módszer átvételét. Sokszor a vigyorgó gyerek azt a képzetet kelti (nem csak bennem, szerintem mindenkiben), hogy direkt rosszalkodik. Azt hiszem, hogy egy ekkora csecsemőnél ez még figyelemfelkeltés szintjén sem igaz. Ő, aki még a legjobb esetben is csak sejti azt, hogy nem azonos lény velem, nem hinném, hogy olyan bonyolult logikai bukfencekbe veti magát, miszerint ha velem kitol, az az ő számára vicces. Hiszen ő az összes többi reakciójánál is abból indul ki, hogy amit ő érez, azt mindenki érzi, pont a fenti gondolatmenet miatt. Épp ezért nem hinném, hogy a mazochizmus még bonyolultabb bugyraiba vetné magát azáltal, hogy direkt kiszúr velem. Ettől függetlenül nagyon nehéz volt az első pár alkalommal függetleníteni magam ettől a gondolattól, Csabi pedig még tovább berzenkedett ellene. Nem is tudom, hogyan sikerült volna megoldani a helyzetet, ha nem fogadja el az én igazam.
Miután elkezdtem hinni abban, hogy az ésszerű mennyiségűre korlátozott korlátozás és a gyerek fejlődésébe és főként jóindulatába vetett bizalom meghozz a gyümölcsét, úgy éreztem, helyreállt közöttünk a viszony. A későbbiekben valóban távol maradt tőlünk a hiszti és a dacosság, sőt, úgy vettem észre, hogy sem a megmagyarázott tiltás, sem a várakozás nem viseli meg.
Ezúton is köszönet a könyvért!
Szerző: 21 hónap  2007.09.07. 23:16 Szólj hozzá!

Címkék: szülő anya apa gyereknevelés csecsemő tiltás dac konfliktus feltétlen szeretet fegyelmezés dackorszak

A bejegyzés trackback címe:

https://21honap.blog.hu/api/trackback/id/tr62159983

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása