Tegnap délelőtt az otthontanulásról beszélgettem anyukákkal. Érdekes volt, kicsit olyan vásárimajmos.

Pici babákkal voltak, a közönség legidősebb gyereke is ovis még. Odafelé menet szándékosan nem gondolkoztam semmin, igazából a kérdésekre voltam kíváncsi.

Aztán jött a jól ismert kérdés: hogy csinálod te ezt? Hogy bírod energiával?

Elnevettem magam, mert abban a pillanatban, amikor nem akarom épp csinálni, egyszerűen elkezdenek ordítani. És akkor nincs megállás, különben megbolondulok. Aztán persze előkerült a nagycsalád, mint nosztalgikus fogalom. Kicsit szkeptikus vagyok ezzel kapcsolatban, mert önmagában nem a tömeg jelenti a gördülékeny gyereknevelést. Biztos vagyok benne, hogy a családok nagy részében az asszonyok megváltásként tekintettek volna a helyzetemre. Nincs anyós, aki belepofázna akármibe is, nincs "uram", aki beosztja a konyhapénzt, nincs senki. A magam ura vagyok. Ez a jó oldala.

Különbséget kell tehát tenni a "jó" és a "van" nagycsalád között. Tegyük fel, hogy egy "jó" nagycsaládban működnek az emberi kapcsolatok. Az emberek figyelmét a köteléknek és a tiszta, méltányos szabályrendszernek köszönhetően már nem a napi otthoni túlélés köti le. Ebben az esetben valóban segítség egy nagymama, egy testvér, egy sógornő, egy nagynéni. Vannak a "jó" szerepből is teljesen tipikusak. Például a gyermektelen nagynéni, aki valahogy mégis az összes gyerek dajkája lesz. Vagy a nagypapa, aki fiatalkorában természetesen hadvezér volt és az összes állathoz-növényhez ért. Nem mellesleg mindig van a zsebében valami finomság. Esetleg kiscica.

Szóval vannak ezek a "jó" szerepek, amiknek mi híján vagyunk. Sokszor még a tömegnek is. És akkor, ott beszélgetés közben összeállt a fejemben a kép: szociális hajótöröttek vagyunk. Tudjuk, hogy mire lenne szükségünk, van róla képünk, fogalmunk - de tök egyedül vagyunk, egy elszigetelt közegben, ahol vagy éhen halunk és szétéget a nap, vagy megpróbálunk valahogy túlélni.

És akkor eszembe jutott az a bizonyos üzenet, amit két éve szilveszterkor a random helyen felcsapott könyvből kiírtam: Beszélget magával, imádkozik, aztán rábukkan egy elsüllyedt hajóra, aztán lesz puskája! Gaál Mózes Egy kisdiák naplóját Vira nénitől, a szomszéd néninktől kaptam 30 éve. A nagypapám újraköttette, most épp a fiam könyvespolcán van. A századfordulós kisgyerek Robinsonért lelkesedett, miközben karácsonyra Apukának és Anyukának lombfűrész munkát készített.

Elkezdtem a csoportban kibontani a képet: megérkezek a szigetre, kezemben egy csecsemővel. Örülök, hogy élek - értsd: meggyógyult a gátsebem, remélhetőleg tudom táplálni anyatejjel a kölyköt és rádöbbenek, hogy egyszál magamban állok a saját univerzumomban.

És már rohadt éhes vagyok, mert csak úsztam két napja, ki vagyok száradva. És akkor találok egy kagylót. A körmeimmel felfeszítem és kiszippantom belőle a nyers trutymákot. Tegyük fel, hogy a szigetem környékét nem érinti az óceánok nehézfém-szennyezése...

Utána nézegetem, van egy kagylóhéjam. Az lesz az első késem. És ezzel elindul valami. Elkezdem figyelni a környezetem és az adottságoknak megfelelően, vérrel-verítékkel, kurvasok munkával nekiállok a magam számára komfortossá tenni az életem. Nagyon fontos, momentum, hogy soha nem fogom tudni pontosa reprodukálni az általam áhított környezetet. Robinson a maga kis kecskebőr hacukájával azért eléggé távol állt még Haiti kikötői divattrendjeitől is - de a körülményeknek megfelelő, kényelmes és kivitelezhető viselet volt. De legalább nem fordult fel az első nap a parton a szomjúságtól és az éhségtől.

Aztán megérkezik Péntek. Azaz társra lelek, akivel a szemünk villanásából is megértjük egymást. Sőt, első körben csak abból. És ha belegondolok, hogy a XVII-XVIII. században mit jelenthetett az, hogy a rabszolgának aposztrofált embert Defoe egy szinte egyenrangúként kezelt társként írta le - asszem, elmondhatom, hogy ebben a helyzetben megszűnnek az előítéletek. Kialakul valamiféle tiszta tárgyilagos látásmód. Sokszor kérdezik, hogy "de akkor te most fel akarod robbantani az összes iskolát?!" - Dehogy! Sőt! Egyszerűen nem az én utam. Világos határok vannak a mi életünk és mások élete között. És nagyon fontos, hogy ahogy elvárom, hogy a belső körön kívülállók közül senki ne pofázzon bele az én életembe, én sem ugatok bele kéretlenül senkiébe. Legalábbis igyekszem.

Ja, és persze a kecske. Szegény Robinson csak ette a kagylót, meg a halat, meg a zöldséget, de aztán... Aztán! Elkapott végre, bazi sok munkával egy kecskét! És megállta! És nem vágta le azonnal, hanem a tejéért tartotta. Aztán a gida reményében még a tejről is lemondott egy időre. És utána, az első kecskelakoma - na, hát nekem ilyen volt 6 év után az első, gyerekmentesen töltött éjszaka.

Aztán persze, visszatérünk a civilizációba, ahogy megérkezik a mentőhajó, de a sziget mindig a miénk marad. Tudtommal a pasas egyébként vissza is tért a szigetecskéjére.

A magam szigetétől azt remélem, hogy olyan hátteret fog nyújtani a purdéimnak, ahol nekik sem a családon belüli játszmák viszik el az energiát. Remélem, hogy ők ennek az értékrendnek egy részét átveszik. Eleget ahhoz, hogy valóban gördülékenyen menjen az életüknek ez a része. Én ennyit tudok hozzátenni.

Szerző: 21 hónap  2015.03.31. 07:04 Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://21honap.blog.hu/api/trackback/id/tr417322250

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása