Az első bejegyzés stílusosan kezdődött. Szólt a fiam, hogy "anya, ö". Úgyhogy máris rohantam vele a budi felé. Gépelés helyett pedig egy jól megtermett kulát takarítottam fel.

Az ötlet egyébként az volt, hogy egyszer összeírom, mi történt velem a terhesség és az első egy év alatt. Ez pont 21 hónap, ezért választottam ezt a nevet. Mivel nincs mindig időm írkálni - helyesebben soha sincs - a cetliket meg mindig elhagyom, úgy gondoltam, ide írom, ami menet közben eszembe jut. Remélem, majd kitartok.

A lehető legjobban kezdődő, tervezett terhességgel vágtam neki a jövőmnek. 25 éves voltam, boldog, menyasszony, önálló vállalkozással, egy 1,5 szobás újpesti panellakás albérlőjeként. Sok elképzelésem volt arról, hogy mit hogyan, láttam is már gyereket közelről, sőt, pelenkáztam is. Igaz, ő is lassan 22 éves lesz.
Az egyik központi kérdéskör, ahogy visszatekintek, az életmód-váltás. Dohányoztam, kávén éltem és napi 14-16 órát dolgoztam. Meg volt olyan, hogy egy hónapig csak olvastam. Szabad voltam, és úgy gondoltam, a testem is csak az enyém.
A másik kérdéskör a szüleimmel való viszony. Sokszor nehezen fogadták el, hogy én is felnőttem. A legrázósabbnak azonban a kritika bizonyult. Nem tudják elfogadni, hogy kritikusan is tudok emlékezni rájuk, mint szülőkre. A héten sokat beszélgettem a keresztanyámmal. Azt mondta, hogy mikor az ember felnő, akkor nemcsak gyerekként néz szembe a szüleivel, hanem felnőttként a felnőttekkel. Az én szüleim számára ez utóbbi nehézkes, pedig váltig állítják az ellentétét.
Apám megszűnt a bálványozott istennek lenni, anyám pedig már nem csak a szerető, önfeláldozó anya, hanem a felelősség elől elbújó, behódoló ember is. Fáj, és mikor saját gyerekem lett, lettem elég erős ahhoz, hogy szembe merjek nézni ezekkel a tényekkel.
A legközpontibb két téma természetesen a gyerek és az apja.
Teljesen átformált, önmagammá tett, hogy megszületett a fiam. Alig 4 kilo hús, és mégis mennyit változtatott rajtam. Már van mindennél fontosabb. És ez azt jelenti, hogy nálam is  fontosabb. Nagyon tudtam eddig is szeretni. De általa tudtam meg, milyen önmagamon túl szeretni.
Ez persze egyidejűleg sújtotta az apját. Nehezen, hosszú hónapok alatt, majdhogynem csak az első év végére találtam meg kettejük között az egyensúlyt. Nem értettem, hogy míg a terhesség alatt annyira együttérző volt - miután kénytelen voltam neki egyértelműen elmondani, hogy pontosan mire is van szükségem, - addig miért nem érti meg egyetlen gondolatomat, sőt, egyetlen érzésemet sem. Nem ébred fel éjjel, mikor szoptatni kell, magamra hagy, mert nem érzi át egy-egy nyösszenés horderejét.
Meg kellett tanulnom, hogy ő nem a tükörképem, hanem a párom. Szó szerint. Mi ketten vagyunk egyek. Nem tesszük ugyanazt, hanem a tetteink - jó esetben - kiegészítik egymást. Mi ketten együtt vagyunk a szülők. Két külön szerepben, de egy csónakban. Nehéz lecke volt, mire rájöttem, hogy nem vagyunk csereszabatosak.
Sokáig csalódott voltam, mert azt hittem, nem szereti a gyereket. Nem úgy, nem annyira, mint én. Pedig szerette és szereti most is. Másképp.

Hát, valahogy ennyi történt velünk alig 21 hónap alatt. Megterhelő és egyben felemelő volt átélni.