Régen írtam már az otthontanulásról.
A vizsgán sikeresen túlestünk, a félelmeimhez képest erősebben, a reményeimhez képest gyengébben szerepelt a kölyök. Teljesen kinyúlt a végére, mert a készületlenség maga alá gyűrte. Holnap folytatjuk a tanulást, és most már mély meggyőződésből bólogatva teszi a dolgát.
Szinte minden egyes otthontanulós és gyerekes poszt után megkapom, hogy mennyire nagyszerű az, amit csinálok. Hogy hányan néztek fel rám - 164 centivel ez több, mint vicces.
Az elmúlt hetekben nem voltam valami kicsattanó formában. A gyerekek egy éve vannak teljes létszámban itthon, és bizony, fárasztó. Ma nem fogok semmiféle parfümillatú csodákról írni. Arról írok, hogy fárasztó, hogy kizsigerel, hogy beledöglök minden nap abba, hogy rájuk figyeljek és ne a saját nyomoromra. És ott van a mérleg másik serpenyője - hogy eszem ágába se jutna másképp csinálni. Mert megéri.
Sokan gondolkodnak azon, hogy a gyereket az előírtnál tovább, lehetőleg az ő saját fejlődésének megfelelően tartják maguk mellett. Azt kell, hogy mondjam, hogy ez a gyerek szemszögéből a lehető legideálisabb. Ha valaki nem egyedül neveli a hordáját, akkor pláne.
Most azért elárulom, hogy sokszor van, hogy rekedtre ordítom magam, mert harmadjára sem sikerült még összepakolni a kiszóródott tökmagot. Hogy üvöltök, mikor a fiam tanulás helyett még egy szál gatyában ugrál 10 órakor az ágyán és karkötőt fűz. Elmondom, hogy a heti két és fél szabadnapomat néha megváltásként élem meg. Hogy megérkezik a lányaim apja, én pedig felkapom a hátizsákomat, és ha kell, egy kávéházban csövezem végig a napot. Mert egyszerűen kifogytam-elfogytam-elfáradtam. A leválás tehát megindult bennük és bennem is. Azt hiszem, hogy ez egy természetes folyamat, és nem is kapálózok ellene. Karácsony után, hat évi kihagyás után töltöttem egyedül három napot. Maga volt a mennyország. Talán mondanom sem kell, hogy _semmit_ nem csináltam, ami munkával, ad absurdum házimunkával kapcsolatos. Mikor hazaértek, még talán nagyobb volt a rumli, mint előtte.
Ja, igen. Rumli. Amikor otthon van az összes kölyök és a fő élettér a saját lakás, akkor ne csodálkozzon senki azon, hogy a lakás minden egyes négyzetcentije használatban van. Minden mozog, a helyéről el és oda vissza. De általában jellemző, hogy az esetek 90%-ában nincs a helyén. Legalábbis nálunk ez a helyzet. A barátaim megszokták, egy-egy lakásrendezéssel töltött napom után pedig elismerő ovációval jönnek be - mert mondjuk épp nem esnek keresztül semmiféle építményen és újabb projekten. Megjegyzem, gyerekmentesen sem volt soha olyan őrületes rendigényem. Mondhatni, trehány vagyok.
Tizedik éve állok szolgálatban, és mostanra merültek ki az énközpontom elemei. Szükségem van az egyedüllétre, a mozgásra, a felnőtt társaságra. Azt is mondhatnám, hogy kigyerekeztem magam, de ez nem igaz. Már másra is vágyom, nem csak a babaillatra. Amilyen nehéz az elején lányból-nőből anyává válni, olyan nehéz az anyának visszavennie az alap nőszerepet.
Hogy csak egy végtelenül egyszerű helyzetet említsek: a hétvégére meghívtak egy buliba. És én, a felelősségteljes, bölcs ősanya olyan mértékben ütöttem ki magam nem egészen másfél óra alatt, mint még az egyetemi évek alatt sem. Nem azért, mert sokat ittam, hanem mert szokás szerint nem figyeltem magamra és éhgyomorra nyomtam le három felest röpke 20 perc alatt. Aztán kiszabadult a 10 éve gondosan ledugózva őrizgetett állat.
Az elmúlt két napom sűrű bűntudattal és önboncolással telt. 36 évesen megéltem életem második tökéletes filmszakadását. Úgy látszik, ez nálam ilyen 18 évente ismétlődő etwas. A következőnél remélem, már valamelyik gyerek fogja tartani a homlokom és nem hagyják, hogy lenyeljem a műfogfort.
Egyszóval ott álltam vasárnap reggel az udvaron, és úgy döntöttem, hogy akkor most végignézzük a történetet. 10 év, három gyerek, két férj, három éve egyedülállóként. Mindez azzal a képpel kiegészítve, amit szombaton varázsoltam önmagamról - a teljes önvalómat hiteltelenítette. Kezdem úgy érezni, hogy az otthontanulás egyáltalán nem a gyerekeimről szól, hanem ők a türelmes tanáraim, akik önmagamra képeznek ki. Az alapjaiban megingott ősanya már rég lerakta a puzdrát és esze ágában sincs amazonként végigharcolni minden létező családi szerepet. Helyet és teret enged más szereplőknek is, még ha a saját szubjektív véleménye szerint csapnivalóan is alakítják a darabot. Mert nekik is joguk van saját elképzeléseik, tudásuk és tehetségük szerint részt venni ebben az összvalamiben.
Az ősanya lassanként át-visszaalakul nővé, aki ugyanúgy keresi a sarokpontjait, ahogy tette azt 10 évvel ezelőtt, először kerekedő hassal. 26 évesen a mostani átlaghoz képest nagyon fiatalon szültem, aztán nagyon fiatalon váltam - kétszer is. Mindez sokkal inkább az anya döntése volt, mint a nőé. Most az anya elfáradt és megpihenni kíván, így a nőt kell a kirakat felé lökdösnöm. Na meg ha felnőnek a gyerekek, nincs is rosszabb egy célját vesztett ősanyánál.
Összegezve a még mindig eléggé kaotikus gondolataimat arra jutottam, hogy az otthontanulás a gyerekeimnek nyugalmat, számos lehetőséget és élményt hozott. Számomra pedig elhozta a felnőtté válás sokadik lépcsőjét. Megismertem a saját határaimat, megismertem a saját önvalóm mélységeit és magasságait. Szabályokat alkottunk az együttélésre, amikre "normál" intézményi keretek között az égvilágon semmi szükség nem lett volna. A nagyok vigyáznak a kisebbekre, a mindenféle feladatot nem csak kérésre, de utánzásos alapon is átveszik. Bubek rendszerint fát hord, Nani gondoskodik és gyümölcstálat készít, a Pipi pedig porszívóz. Mindenki a maga korának és képességeinek megfelelően.
Örülök, hogy ezt az utat választottam, bár kétségtelen, hogy a rendelkezésemre állók közül ez volt a legnehezebb. Mostanra már tudom, hogy mik azok a pontok, amikre azt kell mondanom, hogy sajnálom, nem fér bele. Jó páran vannak, akik ismernek 20-25 éve. Akkor ez a mondat nem tudta elhagyni a számat. Eljutottam a saját korlátaimig.
Nagyon sok minden ment rá az otthontanulásra. Elsősorban idő, türelem, csend, nyugalom. Nem kevés pénzbe kerül és sok vesződséggel, utána járással jár. Ráment a cégem is, a megbízóim egy jó része is. Mindez a saját választásom volt, nem hibáztatok és nem is hibáztathatok érte senkit.
Ha mérleget kellene készítenem a tavaly januártól mért időről, akkor azt mondanám, hogy kielégítően kiegyensúlyozott. Nagyon sokat adtam és tettem érte. És rengeteget kaptam belőle vissza. Visszaigazolásként az élettől, élményként a gyerekeimtől, nem utolsó sorban pedig attól az állandó 60-70 embertől, aki ezt a posztot is el fogja olvasni.
A Kölyökkel még legalább egy tanévünk van itthon. A lányaim jövő évtő délelőttönként már oviba fognak járni. Egyrészt egyértelműen jelezte az apjuk, hogy ragaszkodik hozzá, másrészt negyedikben már nem elég a linkelős-bliccelős tanulgatás. Nekem sem fog ártani, ha majd egyszer napvilágnál fogok dolgozni.
Úgy érzem, hogy a saját szabadságunk első fokmérője a résztvevők elégedettsége. Amikor másfél évvel ezelőtt a saját hitelességemet kerestem abban, hogy a gyerekem ne járjon olyan helyre, ahol rosszul érzi magát, akkor ezt a szabadságfokot valósítottam meg. Mostanra ismét egy hitelességi kérdés az, ami módosít az útirányon. Ennek megfelelően kell a következő hosszabb időszakot megterveznünk - és életünk egyes időszakait köszönettel lezárnunk.
