A kórházból hazaérve a gyerkőc hosszú órákon át szendergett az ágyunkon. Boldog voltam, hogy milyen szép, milyen nyugodt.
Az első éjszakát azonban végigüvöltötte - erről majd máskor - és elég nehezen éltük túl az első hajnalt. Ötkor azonban elaludt és békésen szunyókált megint.
A második este ismét feszültebben kezdődött, de szerencsére sikerült relatív nyugodt légkörben elaltatni, éjfélkor túl voltunk a késő esti vacsorán is és végre lekapcsoltuk a lámpát.
A gyerek a bölcsőben szenderget, én pedig álomba zuhantam. Az órából ítélve kb. 3 perccel később elkezdett nyöszörögni. Én az első nyösszre felpattantam, majd állva ébredtem. Ez egyébként szokványos fenoménná vált az első hónapokban. Csabi sokat vigyorgott azon, hogy én, a korábbi mormota az oooáááá első o-jánál már talpon vagyok és trappolok a kisszoba felé.
Szóval kb. 3 percnyi alvás után ismét fel kellett kelnem. A seb miatt még mindig nem tudtam ülni, így a szoptatósnak kikiáltott ezer éves, mély fotel helyett odavettem az ágyba a babát. Nagyon fáradt voltam, és borzasztóan dühített, hogy az apja kedélyesen hortyog mellettem, míg én az ablaknak háttal is csillagokat látok, annyira fáj a szoptatás. Igazságtalannak éreztem, ugyanakkor nem tudtam elhinni, hogy ő nem ébredt fel. Abban a pillanatban a világ legönzőbb emberének gondoltam, aki a saját kis éjszakai pihenését még az egy hetes gyereke sírásáért sem áldozná fel.
Mérgemben kifakadtam és felébresztettem. Ebben a sorrendben, mert még nem ráztam, de már mondtam a magamét. Borzasztó csalódott voltam, hogy másfél nap után feladja és nem számíthatok rá. Számára természetes, hogy egy csecsemő sír? Nem érzi, hogy belülről hajt valami megszüntetni ezt az állapotot? Nem szaggatja a szívét ez a hang? Lelketlen, önző dög!
Pár perc szapulás után leesett neki, hogy mi a bajom, és megpróbált feltámaszkodva ébren maradni. Hasztalan, így is lecsukódtak a szemei, még horkolni is képes volt. Láttam, hogy bár kinyílik a szeme, ha oldalba döföm, de nem ezen a bolygón jár épp. Mérgemben azt mondtam neki, hogy jól van, akkor feküdjön vissza.
Közben a gyerek csak szopott és szopott. Iszonyúan égtek a mellbimbóim, és fájt, egész a laopockám alá kisugárzott. Aztán ránéztem a csendben, a kislámpa fényénél, és úgy éreztem, mostantól csak rám számíthat. Ketten maradtunk, egymásnak, és úgy láttam, nem is kell neki több. A haragom csalódottsággá, majd szomorúsággá olvadt. Rájöttem, ez az én gyerekem, én vagyok az anyja, az apja soha nem fog pont úgy viselkedni vele, mint én.