Aki régóta ismer, tudja, hogy a szobámban mindig volt zabla, mindenféle lovas izé - valamikor sokat voltam lóközelben.

Több mint hat éve ültem utoljára lovon. Akkor elsumákoltam a választ és simán kivitetettem magam terepre. Mákom volt, semmi extra nem történt, én pedig felteltem annyi energiával, hogy hónapokig az vitt előre. Talán abból etettem a haldokló apám lelkét is.

Hat és fél év után ismét napokra gyermektelen lettem. Három napom van. Három nap a világ. Minden csoda három napig tart. Nosza.

A sok lódobogós zene után elkapott a hoppáré és elmentem az unokabátyámhoz. Bértart, van neki igazi kezesbáránya. Azt mondta, hogy kapok rá nyerget, aztán istenáldjonlányom. Mondtam, hogy komolyabban 20 éve nem ültem nyeregben, úgyhogy kiderül.

Az első meglepetés akkor ért, mikor még bakot tartva is alig bírtam belemászni az egyébként fotelkényelmességű - és rohadt magas kápájú - kozáknyeregbe.

Aztán elindultunk körbe-körbe. Lépésben. A ló kicsit köhög, nem tesz jót neki az agyonvegyszerezett takarmány. Aztán egyszer csak elkezdett oldalazni, meg ugribugrizni. A fennmaradással egy pillanatig nem volt gond, viszont elkezdtem azon agyalni, hogy mégis, mi a fenéért nem akar arra menni. És hagytam, hogy menjen, amerre kedve tartja... Na, lett is belőle letolás, hogy egy jól belovagolt lovat így kell szétcseszni.

És akkor megértettem... Céltalanul őgyelegtem. Csak a közelében akartam lenni, mindenféle irány, cél, gondolat nélkül. A ló pedig kapásból levette, hogy itt most ő fog dirigálni. Arról nem is beszélve, hogy kezem-lábam, bár nagyon jól érezte magát odafönn, de nem igazán lehet koordinációnak nevezni azt, amit előadtam. Aztán megszánt az unokatesóm és elkezdett okítani. Nagyon szeretem, ahogy tanít. Ment előttem. A két kislánya a kezét fogva sétált mellette. Kérdezték, most mi van? "Tanítjuk a Banditát Zsuzsizni."

Azt hiszem, ez volt a lehető leghelyesebb megfogalmazása a helyzetnek. Hálás vagyok érte nagyon. Bandita rengeteg dolgot a helyére tett. A töketlen céltalanságot, a fizikumom mínusz kettedik szintjét, az odafigyelést, a kapcsolatteremtésre való képtelenséget...

Hazafelé tettem egy kitérőt a nénémnél, közben pedig lódobogást hallgattam. És rádöbbentem, hogy most, megugorva a legutóbbi feladatot - FI-feldolgozás-lezárás, stabil háttér, anyám és az elmúlt hat év minden mocska, - épp cél nélkül tengek-lengek az Univerzum kellős közepén. Nemhogy célom nincs, még azt sem igen vettem észre, hogy lézengek.

Hazaérve elmentem futni - ez tőlem olyan, mintha anyám piros overálban tandemugrana a Kossuth tér fölött. Utálok futni. És rájöttem, hogy nem fogok tudni semmit irányítani, pláne nem lovat, ha az acélcombok csak a múlt ködében léteznek. Vissza kell szereznem a testemet. Ép testben ép lélek, vagy mijaszösz. A célkeresés algoritmus délután a háttérben futott. Annyit tudok, hogy több területet kell összehangolni. Az első az aprónép. A második én, mint felnőtt nő. Azaz, mit akarok a férfivilágtól. Akarok-e valamit. Ha nem, akkor sziklaszilárd indokot kell mögé pakolnom. Magamnak. Ha igen, akkor mit? És miért?

Aztán jön az egzisztencia. A környezetünk. Ki kell találnom az otthonunkat. Megint. Át kell alakítanom a mostani gyerekekre véglegesen. Illetve be kell fejeznem az átalakítást úgy, hogy mindenkinek jó legyen. Házon belül és kívül. És a munka. Vagy kitalálok egy olyan munkát, amiben jól érzem magam, vagy valahogy úgy alakítom át a mostanit, hogy jól érezzem magam benne. Véget kell vetnem az elhatalmasodó káosznak.

Hát, ennyi a nagy eredmény. Jövő pénteken megyek megint lovazni és utána még sokszor. A péntek délelőttöket Banditával fogom tölteni, hétközben pedig valahogy úgy fogom alakítani a napunkat, hogy egy-egy futás beleférjen.