A 19. héten nem bírtam tovább és berángattam a Zuram a hónapokkal korábban kinézett "babamoziba". A jelszó az volt, hogy apámnak csinálunk a felvétellel születésnapi ajándékot.
Valójában tudni, látni akartam végre azt a kis valakit, akinek immár határozottan éreztem a mozgását.
A kis alien készséggel forgott a szonárfej előtt, és megmutatta minden részét. A deszka utánérzésű ágyon néztem a fejem fölé húzott monitort és hol nevetve, hol könnyek között csodálkoztam rá a babámra.
A feje láttán először a csivava szó jutott eszembe, de tudtam, életem legszebb csivaváját látom. A homlokcsontján átmentek a hullámok, ott egy fekete lyuk látszott. A keze ökölbe szorítva mozgott ütemesen, mintha csak zenét hallgatna.
Csabi szintén a könnyeivel küzdött, és mikor megszólalt a nő, hogy akarjuk-e tudni, milyen nemű lesz, azonnal rávágta, hogy igen. A doktornő erre az egérrel egy kis foltra mutatott: ez itt a fütyije.
Fiú. Szóval jól éreztem. Tudtam, első perctől kezdve. Persze ezt csak utólag mertem bevallani, mert mi lett volna, ha mégsem? Boldog voltam, forogtam, amerre csak akarta az orvos, hogy hozzáférjen a gyerekhez és le tudja fényképezni.
A barnás-feketés képen, ami más számára akár egy terepasztal fényképe is lehetett volna, ott volt egyértelműen a kisfiam arca.
És még valami, a szülés várható időpontja. Kértem a nőt, mérje le újból a combcsontot, mert én nem október közepére várom a gyereket. A harmadik mérés is 3 hetes lemaradást mutatott.
A háromnegyed órás vizsgálat végén vegyes érzelmekkel léptünk ki az ajtón. Szavak nélkül is tudtuk mindketten, nincs több sumákolás, napi egy szál és társai. A gyerek itta meg a levét annak, hogy én nem bírtam nemet mondani.
Hazafelé csendben mentünk, egyikünk sem mert megszólalni. A ház előtt Csabi kivette a cigarettás dobozt az autóból, és a csendet nem szakítva meg, kidobta. Ezzel befejeztük mindketten a dohányást.
Amit hosszú észérvek sora nem tudott megtenni, amihez hosszú hónapokig nem volt erőm, azt megtettem egyetlen szám láttán. Azt hiszem, ekkor váltunk szülőkké.
nőként soha nem csak magadért felelsz
Valójában tudni, látni akartam végre azt a kis valakit, akinek immár határozottan éreztem a mozgását.
A kis alien készséggel forgott a szonárfej előtt, és megmutatta minden részét. A deszka utánérzésű ágyon néztem a fejem fölé húzott monitort és hol nevetve, hol könnyek között csodálkoztam rá a babámra.
A feje láttán először a csivava szó jutott eszembe, de tudtam, életem legszebb csivaváját látom. A homlokcsontján átmentek a hullámok, ott egy fekete lyuk látszott. A keze ökölbe szorítva mozgott ütemesen, mintha csak zenét hallgatna.
Csabi szintén a könnyeivel küzdött, és mikor megszólalt a nő, hogy akarjuk-e tudni, milyen nemű lesz, azonnal rávágta, hogy igen. A doktornő erre az egérrel egy kis foltra mutatott: ez itt a fütyije.
Fiú. Szóval jól éreztem. Tudtam, első perctől kezdve. Persze ezt csak utólag mertem bevallani, mert mi lett volna, ha mégsem? Boldog voltam, forogtam, amerre csak akarta az orvos, hogy hozzáférjen a gyerekhez és le tudja fényképezni.A barnás-feketés képen, ami más számára akár egy terepasztal fényképe is lehetett volna, ott volt egyértelműen a kisfiam arca.
És még valami, a szülés várható időpontja. Kértem a nőt, mérje le újból a combcsontot, mert én nem október közepére várom a gyereket. A harmadik mérés is 3 hetes lemaradást mutatott.
A háromnegyed órás vizsgálat végén vegyes érzelmekkel léptünk ki az ajtón. Szavak nélkül is tudtuk mindketten, nincs több sumákolás, napi egy szál és társai. A gyerek itta meg a levét annak, hogy én nem bírtam nemet mondani.
Hazafelé csendben mentünk, egyikünk sem mert megszólalni. A ház előtt Csabi kivette a cigarettás dobozt az autóból, és a csendet nem szakítva meg, kidobta. Ezzel befejeztük mindketten a dohányást.
Amit hosszú észérvek sora nem tudott megtenni, amihez hosszú hónapokig nem volt erőm, azt megtettem egyetlen szám láttán. Azt hiszem, ekkor váltunk szülőkké.
nőként soha nem csak magadért felelsz
