"Egészen négy éves korodig egy tündi-bündi, szófogadó kislány voltál. Aztán elmentél óvodába, és már nem az én kislányom jött haza." - szól a mantra, amit lassan 30 éve hallgatok...

Számtalanszor szembesültem vele, szembesítettem vele, mégis kikezdhetetlen acélfal nőtt közénk. Családállításon, pszichoterápián és a mindennapokban is egyértelmű. Anyám és közöttem olyan fal van, ami univerzumokat választ el - pedig minden este ugyanabban a házban hajtjuk álomra fejünket, immár negyedik éve.

Ma reggel, mikor lezarándokoltunk kávéért - jó kérdés, hogy miért is nincs kávéfőző egy koffeinista otthonában, - beszélgettünk a gyerekekről. Lipit, aki a két nagy kvintesszenciája, egyértelműen jó kedvünkben csináltuk. Aranyos, kedves, figyelmes és rendkívül szórakoztató. Házi művészneve Gobbi Hilda; egy született komika. A született tragika pedig Honti Hanna, azaz a Nani. Imádom, aranyos, tüneményes, de... pedantériás, hisztis, most épp nyafogós és néha határozottan antiszociális. Persze ő van a legnehezebb helyzetben. Mindamellett, hogy szendvicsgyerek, három éves, ödipális szakaszának a legközepét tapossa. No meg egy közepesen pregnáns dackorszak végét. Nem szívesen cserélnék vele.

Ugyanakkor tudom, hogy ő lesz az, aki a legtöbbet fog segíteni a ház körül, mert egyszerűen fizikailag nem bírja a rendezetlenséget. Ő lesz az, aki rendet rak akár a többiek után is. Korántsem kedvességből - sokkal inkább a saját komfortérzetét fenntartandó.

A sámlin üldögélve a gondolat első felét meg is osztottam anyámmal, aki a fokhagymás rántást kevergetve megjegyezte: "lehet, hogy most mérges leszel, és elküldesz, de négy éves korodig te is egy nagyon pedáns, rendes kislány voltál". - Újra felkerült hát a régi lemez. De most ugrott egyet a tű. Valahogy nem kaptam fel a vizet, és reagáltam az ilyen és ehhez hasonló felvezetéseknek megfelelően.

Higgadtan megállapítottam, hogy szerintem baromira nem így van, és leginkább azzal van probléma, hogy teljes mértékben elutasította a fejlődésemet és négy éves önmagamon túl minden énemet. Egyszerűen képtelen volt elfogadni, hogy tovább nőttem. És ezen a ponton belém hasított: elutasított, mint ahogy ő is háttérbe került, amikor a három évvel fiatalabb húga elkezdte magára vonzani a család figyelmét, ezzel együtt pedig a "legkisebb testvér" szerepkörét.

Hirtelen megsajnáltam. Négy évesen elveszítette a bizalmi bázist, kívül rekedt a körön, mert nem tudott megharcolni a figyelemért. Hatodikként egy hétgyermekes családban egyébként sem lehet egyszerű, hát még ott, ahol a vacsoránál pisszenni sem volt szabad - el sem akarom képzelni, milyen hangulata van egy ilyen estének.

Anyám tehát hatalmas fájdalmát adta nekem kislányként örökül. A kitaszítottság, kizártság, elutasítottság érzetét tanultam harminc éven keresztül azért, hogy végül a mai reggelen felmentsem.

Ja, és a kávé... Nos, leendő exférjem - állítólag - érzékeny a koffeinre. Az anyja, aki gyógyszerészeti asszisztens, koffeintabletták gombócolása közben fedezte fel ezt magáról, bár gyanítom, hogy egyszerűen csak némi mérgezést kapott a szálló portól.

Nos tehát, a férjem szívdobogást kap a koffeintől, elkapja a hascsikarás, és teljes egészében rossz közérzete lesz - még a szagától is. Én tehát, jó feleségként a házba költözve kitettem a közös lakásból a kávéfőzőt, és anyám konyhájából hordom a fekete levest.