Magasan fent, ott világít a Babba Mária. Az Ezüstasszony, aki évmilliók óta nézi, hogy este hogyan bújnak össze a fázók, hogyan szunnyadnak el a sírók, és hogyan tűnnek el egy ajtón keresztül az úton lévők.

Innen is elindult valaki. Mikor azt hallottam, hogy "edd meg, amit szartál", úgy gondoltam, hogy ideje négy év után kézbe venni a nagykanalat. És elkezdtem lapátolni. Csendben, halkan. Nyugodtan. Nehéz rólam elképzelni, mi?

Csak ültem az ágyon, és annyit mondtam: igazad van. És ha összepakoltam a hátizsákodat, szintén minden indulat nélkül, gondosan, akkor kérlek, tedd fel a hátadra. És vidd el innen. Ha ittál is. Kanalazom. Csak a tányér csörren néha. Nyelem a falatokat. Arra gondolok, hogy ezt ki kell üríteni, de legalább nem lesz utánpótlása.

Ma este, mikor hazaért, megkérdezte, hogy mi van. Talán meglepődött, mikor a déli látogatásunk alkalmával egy gyenge szurkálódásra sírva fakadtam. Most néztem a tűzbe, és elmondtam, hogy belehalok, ha nem szeretnek. Belehalok, ha gyűlöl. És ha nem szeret, akkor egyedül kell csinálnom, mert nem élem túl azt, ahogy most élünk. "Akkor szedd össze magad" - hangzott a válasz.

Erőlködtem még egy kört, de minduntalan oda lyukadtunk ki, hogy "te már döntöttél".

Így hát döntöttem. Felvállalom. Ezt is. Végre kiemeltem a fejem a pocsolyából. Visszatértem.