Egy munkamániás apa és egy mártírszerepbe menekülő anya egyszem lányaként nem sok alternatívát láttam magam előtt az életben.
Tudtam, hogy nem akarok olyanná válni, mint anyám, ezért jobb híján apám útját kezdtem el járni. Gyerekként nem gondoltam, hogy mennyire rögös, és egyáltalán: miért akarok én egész életemben összekötözött lábbal, hátrafelé haladni...
Imádtam apám, aki maga volt a tökély, a megtestesült Minden. Csodáltam az eszét, óriásnak tartottam a termete miatt és mivel azt mondta, elhittem, hogy megtesz értünk mindent. Igazságtalan lennék, ha azt mondanám, hogy nem tett meg sokmindent. A saját szemszögéből talán valóban úgy tűnt, mindent beleadott a családunkba. Visszagondolva azonban egyértelművé vált, hogy én nem így akarom nevelni a gyerekem.
Az első "így nem" élmény akkor ért, mikor először hoztam ki a gyereket a csecsemőosztályról bemutatni a nagyapjának. Amíg én elbicegtem a folyosó végére, ő kiment az udvarra és elszívott egy cigarettát. Mikor bejött, dőlt belőle a nikotinszag. Egyszerre szólalt meg bennem minden sziréna: ezt nem!
Elküldtem kezet mosni, hogy legalább azon legyen kevesebb méreg. Nagyon haragudtam rá, és ezen az idő sem változtatott. A mai napig dühös leszek, ha eszembe jut, hogy a saját idegességét - amit akkor nem tudtam mire vélni és eltúlzottnak tartottam - így vezeti le, és nincs tekintettel egy ilyen kicsi életre. Akinek nem mellesleg az általa elfogyasztott nikontin fele is halálos lenne. Pont ezért nem engedtem a közelébe, és helyben meghúztam a határt: tiszta kézzel, nem bagószagúan lehet a kismanót dajkálni. Akinek ez nem tetszik, az mehet haza.
Kicsit drasztikusan hatott ez az meghatottság pillanatában, de úgy éreztem, szükséges. Hónapokkal később gondolkoztam csak el igazán a kérdésen. Rájöttem, hogy én már születésem előtt függővé váltam. Bár anyám lelkiismeretesen letette a cigarettát a teherbeesés előtt fél évvel, apám továbbra is zavartalanul dohányzott mellette. Harminc éve ugyan még nem beszéltek a passzív dohányzás ártalmairól annyit, mint most, de ép ésszel is ki lehet matekolni, hogy ha tüzet rakok, akkor a füst lerakódik rám és a környezetemre. Lásd a tábortüzezés másnapjára putriszaggá degradálódó sült- és tűzillatot.
Végiggondolva az életemet, valóban dohányoztam, nem a 15. születésnapomtól, mint én hittem, hanem születésemtől kezdve. Nem emlékszem olyanra, hogy valaha is kiment volna valaki rágyújtani rám, mint gyerekre való tekintettel. Homályosan rémlik a nagyszüleim fejcsóválása, de talán ennyi volt az összes próbálkozásuk.
Úgy döntöttem, hogy megszakítom a láncot. Csabival megállapodtunk, hogy a lakásban egyértelműen tilos lesz a dohányzás. Később, a nagyszülői látogatások alkalmával nyilvánvalóvá vált, hogy ez kevés. Ultimátumszerű szabályként közöltem velük, hogy ha füst van vagy büdös, akkor azonnal sarkon fordulok és viszem haza a gyereket. Nem csak újszülöttként, de később is.
Az egyik első emlékem talán másfél éves koromból van. Apám átölel, miután belenyúltam a csikkbe és megégettem az ujjam. A kezére tapadt nikotin szaga pedig a kenyérre emlékeztetett. Ilyen élményekkel utólag megértem magam, hogy miért volt nehéz leszoknom. És tudom, hogy az egyetlen, aki erőt adott hozzá, a kisfiam.
Ő a kényszerítő erő a nagyszülők számára is. Talán aljas dolog a zsarolás, de úgy gondolom, hogy mivel nem az én érdekem szolgálja, mint egyetlen használható eszköz, megengedhető.
Így tehát, ha dohányzó embert lát a fiam, azt mondom neki, hogy beteg embert lát. És egyetlen alkalommal sem mulasztom el a fejébe sulykolni: rossz dolog. Persze ettől még nem várom azt, hogy soha nemfogja kipróbálni, és tudom, előfordulhat, hogy rászokik. Szeretném viszont, ha ez az ő döntése lenne, és nem az enyém.