Szerencsémre sok más sorstársammal ellentétben nem féltem soha nekivágni egyedül, gyerekkel a nagyvilágnak.
A hordozót magam mellé szerelve, közepes óvatossággal indultam a városnak november végén az épp egy hónapos fiammal. Az egyik ismerősömhöz igyekeztem, aki egy szilikonos billentyűzetet ígért be, csendesebbé téve ezzel az estéket, egyrészt, mivel így tizedakkora hangerővel tudtam bepüfölni a gépbe az irományom, másrészt, mert ezáltal a gyermek sem üvöltött fel húszpercenként egy-egy hangsúlyosabb enter után.
Természetesen a megbeszélt reggel szakadt le a későősz első hava, így azonnal hólapátolással kezdtem az útnak. Vicces lehetett, ahogy az autóról söpörtem a havat, és minden második mozdulat után az anyósüléshez ugrottam meglesni az apróságot, aki kedélyesen nézegette a fölé aggatott csüngőket. Persze így a hó letakarítása is a szokásos legalább másfélszereséig tartott, de sebaj, a lényeg, hogy csak egyszer kellett beülnöm megnyugtatni a gyereket.
Azt hiszem, senki sem tenne szemrehányást, hogy ennyi idő után elindulva, a parkolóból kikanyarodva azonnal félreálltam, hiszen mindent megtettem a biztonságos utazás érdekében, csak épp a hordozót nem kötöttem be a biztonsági övvel. Csat be, gyerek szendereg, gyerünk.
A hóban csúszkálva megállapítottam, hogy a tizes paraskálán még a hatost is csak lábujjhegyen érem el, végre nem rettegek úgy, mint a terhesség idején. Bár a járdáról a szomszéd utcában lelépő nyugdíjasokat még mindig időzített bombának tartottam, akik hihetetlen kiszámíthatatlansággal, egy párducot meghazudtoló fürgeséggel bármikor ráugorhatnak a motorház-tetőre, és a taxisokról is sok csúnyát gondoltam, egész jól haladtunk.
Való igaz, hogy a lámpáknál elbambultam, mert a csodaszép kisfiam nézegettem, meg jobbnál jobb grimaszt vágtam neki, de így is sikerült alig egy fél óra alatt odaérni az úticélhoz. Megérkezésünk után természetesen azonnal fel kellett tankolni az apróságot, aki gyorsan el is szundított.
A hazaút könnyebben telt, és büszkén álltam meg az ajtóban, majd visszaszaladtam bezárni a nyitva felejtett autót.
Ezzel az úttal vette kezdetét a rengeteg kaland, amit együtt éltünk át. Nem sokkal később már igyekeztem úgy időzíteni az autózást, hogy lehetőleg alvásidőre essen, és egy kipihent, boldog gyereket húzhassak ki a hordozóból.
A gyerekorvossal konzultálva megtudtuk, hogy bár nem a legjobb a gyerekhordozó, valóban az a legbiztonságosabb. A doki ismét a természet csodálatos képességeit méltatva nyugtatott meg azzal, hogy ha óránként megállunk és a gyereket "kiterítjük", akkor 5-10 perc alatt kinyúlik a gerince, és ismét be lehet csomagolni az ülésbe. Így tehát a Budapest-Debrecen táv előtt is megszűnt minden akadály, így nekivágtunk a nagynéni-látogatásnak.
A hordozót magam mellé szerelve, közepes óvatossággal indultam a városnak november végén az épp egy hónapos fiammal. Az egyik ismerősömhöz igyekeztem, aki egy szilikonos billentyűzetet ígért be, csendesebbé téve ezzel az estéket, egyrészt, mivel így tizedakkora hangerővel tudtam bepüfölni a gépbe az irományom, másrészt, mert ezáltal a gyermek sem üvöltött fel húszpercenként egy-egy hangsúlyosabb enter után.
Természetesen a megbeszélt reggel szakadt le a későősz első hava, így azonnal hólapátolással kezdtem az útnak. Vicces lehetett, ahogy az autóról söpörtem a havat, és minden második mozdulat után az anyósüléshez ugrottam meglesni az apróságot, aki kedélyesen nézegette a fölé aggatott csüngőket. Persze így a hó letakarítása is a szokásos legalább másfélszereséig tartott, de sebaj, a lényeg, hogy csak egyszer kellett beülnöm megnyugtatni a gyereket.
Azt hiszem, senki sem tenne szemrehányást, hogy ennyi idő után elindulva, a parkolóból kikanyarodva azonnal félreálltam, hiszen mindent megtettem a biztonságos utazás érdekében, csak épp a hordozót nem kötöttem be a biztonsági övvel. Csat be, gyerek szendereg, gyerünk.
A hóban csúszkálva megállapítottam, hogy a tizes paraskálán még a hatost is csak lábujjhegyen érem el, végre nem rettegek úgy, mint a terhesség idején. Bár a járdáról a szomszéd utcában lelépő nyugdíjasokat még mindig időzített bombának tartottam, akik hihetetlen kiszámíthatatlansággal, egy párducot meghazudtoló fürgeséggel bármikor ráugorhatnak a motorház-tetőre, és a taxisokról is sok csúnyát gondoltam, egész jól haladtunk.
Való igaz, hogy a lámpáknál elbambultam, mert a csodaszép kisfiam nézegettem, meg jobbnál jobb grimaszt vágtam neki, de így is sikerült alig egy fél óra alatt odaérni az úticélhoz. Megérkezésünk után természetesen azonnal fel kellett tankolni az apróságot, aki gyorsan el is szundított.
A hazaút könnyebben telt, és büszkén álltam meg az ajtóban, majd visszaszaladtam bezárni a nyitva felejtett autót.
Ezzel az úttal vette kezdetét a rengeteg kaland, amit együtt éltünk át. Nem sokkal később már igyekeztem úgy időzíteni az autózást, hogy lehetőleg alvásidőre essen, és egy kipihent, boldog gyereket húzhassak ki a hordozóból.
A gyerekorvossal konzultálva megtudtuk, hogy bár nem a legjobb a gyerekhordozó, valóban az a legbiztonságosabb. A doki ismét a természet csodálatos képességeit méltatva nyugtatott meg azzal, hogy ha óránként megállunk és a gyereket "kiterítjük", akkor 5-10 perc alatt kinyúlik a gerince, és ismét be lehet csomagolni az ülésbe. Így tehát a Budapest-Debrecen táv előtt is megszűnt minden akadály, így nekivágtunk a nagynéni-látogatásnak.
