Nagyon nehezen bírom a decembert, minden év végén megfektet a nagy feketeség.

A kisgyerekes mantra ilyenkor is életmentő: elmúlik. Egyszer minden elmúlik... A feketeség is, a sötét, a hideg. Egyszer újra virágozni fognak a három menyasszonyok a kertben. A lelkem minden decemberbe belehal. Talán mindegy is, mi történik körülöttem.

Igen, ez a depresszió. Mikor csukott szemmel ülök, jobb esetben dúdolok és érzem, ahogy a gyeplő kicsúszik a kezemből. Fáj a világ, fáj a hideg, fáj a magány. Sokadik év ez, hogy egyedül vagyok. Mondhatnám, hogy megszoktam, de ilyenkor kivétel nélkül kiderül, hogy nem. Hús nélkül semmi szerelem...

Süllyedek bele a fekete iszapba, lehúz. A gyerekeim átölelik a nyakamat. Ők tartják a fejem a víz felszíne fölött. Néha így is beszippantom a fekete löttyöt és mélyen letüdőzöm. Átvészelni, túlélni, villognak lehunyt szemhéjam mögött a szavak, de egyre üresebbek.

Idén nagyon kifáradtam. Elfáradtam, belefáradtam. Csak annyit kívánok, hogy két tenyér fogja keretbe az arcomat és hosszú, álmot adó csókot kapjak a számra. Tavasszal talán fel fogok ébredni. Addig együtt hullámzom a mocsárral. Csak remélem, hogy van tavasz. Utolsó erőmet a reménybe oltom bele, miközben a szemem sarkában egyensúlyozik egy halvány könnycsepp.

Az ónos eső, a felhős, mosogatórongyszerű ég mind-mind tökéletes tükre a belsőmnek. Erős a kísértés is, hogy felhagyjak a kísérletemmel. Most hiába ég mellettem a tűz, ma este nem tud felmelegíteni. Belemerülök a fájdalomba, de most nem tudom megszülni önmagam. Halott csecsemő csúszik ki a lábam között és csak fekszem némán. Hús nélkül szere-szerelem...