A költészet napja van. Felcsaptam az egyik régi verseskönyvem és a szabadon választott tételem egyik verse nézett rám vissza.

Pont feleennyi voltam, mikor nagyjából ilyentájt ücsörögtek a keresztanyámék lenti lakása előtti tornácon és bőszen imitáltam a tanulást.

A lenti valójában nem is annyira lenti volt, mint inkább udvari. Csodás, csendes sziget. Sokáig, jó húsz évig azt tekintettem a valódi otthonomnak. Tizenhét voltam, mikor visszaköltöztem oda. Egyedül. Majdnem egyedül, mert a kutyám jött velem. Cicke, az öreglány, a szívemcsücske, jóbarátom, társam, testvérem. Aki minden délután rezegő lábakkal várt haza, aki jött velem nagyvárosban és a tiszai ártérben póráz nélkül, szabadon, hűségesen. Akit talán nem becsültem meg kellően. Akit el kellett hagynom, mikor az egyetemen kollégiumba menekültem. Miatta, őérte hezitáltam hónapokat, hogy lépjek-e otthonról. Végül a jövőm mellett döntöttem. Ma már tudom, hogy másképp is lehetett volna. De akkor, mikor két tömött hátizsákkal kiléptem a lehel úti bérház irgalmatlan nehéz, öntött vas kapuján, valójában csak miatta bőgtem.

Szóval olvasgattam a Gyóni-kötetet és elmosolyodtam. Elbeszélgetnék most azzal a lánnyal. Odaülnék mellé, nézném, ahogy issza a kávéját és beleszív a cigarettájába. Talán megmondanám neki, hogy a következő tíz évben többen is rákot kapnak mellette. Vagy nem mondanék neki semmit. Csak nézném, ahogy karikát fúj.

Nem ártunk már soha egymásnak
Ezzel a szerelemmel.
És nem érünk soha csudákat
Ilyen kinyitott szemmel.