Reggel épp az egyik alvállalkozó késedelmes napjainak számát próbáltam kiszámolni, mikor belém villant, hogy 7. van, az ovis Mikulás napja. Épp időben voltam, gyorsan összekaptam magunkat, Nanát betuszkoltam a kendőbe, és indulás. Ő még hálás is volt, mert kezdett épp elfáradni, minden klappolt.

Megérkezve a csörgős sipkában rohangáló kisfiam azonnal a nyakamba ugrott. Megnéztük, hogy milyen sok szép csizmát festettek, és mindet kirakták a falra. Azonnal le is akarta kapni a falról, hogy hazavigyük, de megkértük az óvó nénivel, hogy a Mikulás megérkezéséig maradjon. Erre fel kapta magát a Bubu, és közölte, hogy akkor most menjünk haza.

Alaposan meglepődtem, bár nem ért teljesen váratlanul a dolog. Mostanában így reagál, ha valami tiltás mélyen bántja. Azonnal kilép, meglép, lelép. Nem konfrontálódik, nem érvel, hanem elmegy. Azt hiszem, hogy tőlünk látta ezt. Hogy jó-e? Nem tudom. Szerencsére nem minden, hanem csak általa nagyon indokoltnak érzett esetben van ez így.

A sértettségét tiszteletben tartva mondtam neki, hogy akkor én most leülök a terem másik végében, és várjuk a Mikit. Duzzogott, mikor rákérdeztem, hogy a csizmaügy miatt akar-e hazamenni. Nem válaszolt, így békén hagytam, leültem. Ő pedig kapta magát, és bemászott a székek mögé, alig látszott. Épp kezdtem azon agyalni, hogy mi lesz, ha az egész műsort bent tölti a pormacskák között, mikor megérkezett a Mikulás. Engem mondjuk kicsit meglepett, hogy csizma helyett barna fűzős félcipő volt rajta...

Aztán méginkább meglepett, hogy egy kisfiú szaladt hozzá lélekszakadva és mosolyogva, kezében a csoport által készített rajzokat tartalmazó Mikulás-postaládával. Ni, hiszen az az én fiam! És a durca elrepült. Helyette végig a piros ruhás fazon közelében sertepertélt, aki a gyerekeket a jelük alapján hívta ki. Szép dolga volt, mert sok is a gyerek, és mindenkinek maga választotta jele van. Így volt csiga, sorompó, busz, traktor, korona, és valahol a sor közepén az én kis piros almám is sorra került.

Pár szem mogyoró, mandarin, egy ferdén lenyesett ág, aminek a vágott felületére mikulásarcot festettek, meg egy kasztanyetta volt az ajándék. Pont elég, és végre csokimentes.

Hazafelé pedig jelesre vizsgázott a bestoppolt kerekű futóbicikli is, én pedig nekikezdtem az egyik anyával való összehaverkodásnak. Hát ennyi volt az idei utolsó csokidömping utolsó állomása...