Hajnali hajmosás - mindenre jó. Szaladnak a gondolatok, csend van. Egyik pillanatban még dolgozom fejben, aztán gyereket nevelek, aztán mindenféle más jut eszembe. Derékig érő hajnál nem túl gyakori mutatvány a hajmosás, de mikor sorra kerül, akkor eltart legalább egy fél órát.
Már készülődtem rávenni magam, hogy elzárjam a csapot, mikor megint belém hasított: tegnap múlt egy éve, hogy apámat eltemettük. A héten - ami már múlt hét - mesélte anyám, hogy az orvos, aki apám műtötte, szintén meghalt. Egyébként anyám pajzsmirigy-daganatát is ő vette ki. Egy évvel élte túl a beteget. Az egyiket a sok közül, aki vért izzadva ment kínlódni a kemoterápiára frissen műtött hassal, hogy nyerjen még pár napot-hetet-hónapot. Nem tudom, hogy egyáltalán komolyan gondolta-e valaha a gyógyulást, vagy csak minket bíztatott vele...
Három hónapig tartott az első diagnózistól a koporsóig az út. A ravatalon megpihent, békés volt az arca. A koporsóban már kifejezéstelen. Kicsit túl is sminkelték, de gondolom, a két hetes halott foltjait csak így lehet eltakarni. Épp, hogy belefért a legnagyobb dobozba. Bedobozoltuk és eltettük. Ez az érzet kísért végig az elmúlt egy évben. Meg az, hogy elkéstem fél órával. Azt hittem, soha nem fogom tudni megbocsájtani magamnak. Ma már csak végtelenül szomorú vagyok miatta. Valamiért így kellett lennie. Hogy idegenek között, a megérkezésünk előtt haljon meg.
Mi lett volna, ha ezt már augusztusban tudja? Mit tett volna? Mit tennék én? Eszembe jutott egy furcsa képregény, amit gyerekkoromban a Füles közölt folytatásokban. A szamárbőr. Neki is volt egy szamárbőre. Ő sem tudott élni vele. Felkerült sok-sok magas polcra, és mindig visszazuhant az iszonytató mélységbe, hogy emberfeletti erőfeszítéssel küzdje magát még magasabbra. Valamiért ez volt az ő feladata. Újra és újra feljutni és elbukni. Mikor legutóbb a hegy lábánál állt, beszéltem neki erről - a gyerekkori megfigyelésemről. Hogy ő mindig feljut az aktuális csúcsra, de nem bír ott megmaradni. Nem értette akkor, hogy féltem. Azt hitte, hogy légből kapott fenyegetés az egész.
Tanultam belőle. Közhely, hogy élj minden nap úgy, mintha az utolsó lenne. Nem tudok úgy élni. Főleg, ha az ő, tüdőgyulladással és morfinnal kövezett utolsó napi ösvényét nézem. Inkább úgy élek, jobban mondva úgy kellene élnem, hogy felismerjem a figyelmeztetéseket. Megértsem és megpróbáljam hasznosítani őket.
Napról napra apró akadályokba ütközök. Az idő, az időhiány, a megnemértés és a megnemértettség, a viták, a győzni vagy legyőzetni az én mumusaim. Ha lenne egy szamárbőröm, kívánhatnám, hogy ezek megoldódjanak. De azt hiszem, pont azért nincs, mert a szamárbőr minden kívánsággal zsugorodik egy kicsit.
Akinek van szamárbőre, adja el gyorsan valami buta fiatalembernek, aki épp a 36-os játékterem felé tart... Nem szabad a csodákba kapaszkodni. Tavaly megtanultam. És mégis, csodát éltem meg. Három hónap alatt a hullámvasutat bejárt ember megnyílt. Éreztem rajta, hogy már csak a szeretetet éhezi, ez az egyetlen, amit szem előtt tart. Láttam rajta, hogy a csodálatosan felépített éltét megveti, elpocsékoltnak tartja. Dühös volt és csalódott. És nem értette, hogy miért nem ismerte fel hamarabb a lényeget.
Mit tennék, ha lenne egy évnyi szamárbőröm? Nem tudom. Talán elég lenne az idő arra, hogy mindenkinek elmondjam, akit szeretek, hogy mit jelent nekem.
Ha fent állna a Vendôme tér oszlopának tetején, megpróbálná-e a levegőbe vetni magát? Megállíthatja az ember az élet folyását? Sikerült már részekre bontania a halált? Mielőtt e terembe lépett, eltökélt szándéka volt, hogy öngyilkos lesz; de egyszerre érdekelni kezdi egy titok, és megfeledkezik a halálról. Gyermek! Nem kínál-e minden áldott napja érdekesebb rejtélyt, mint ez itt? Hallgasson rám. Én még láttam a Régens udvarának ledérségét. Akkor én is nyomorban voltam, akárcsak most ön; koldultam a kenyeremet; mégis megértem százkét esztendőt és milliomos lettem: a balsors tett gazdaggá, a tudatlanság volt a tanítómesterem. Feltárom ön előtt néhány szóval az emberi élet egyik nagy misztériumát. Az ember két, ösztönösen végrehajtott tevékenységgel meríti ki önmagát; ezek létének forrásait szárítják ki. Két szó fejezi ki a halál e két okának valamennyi formáját: AKARNI és BÍRNI. Az emberi tevékenység e két fajtája mellett van egy harmadik is, a bölcseké, és én ennek köszönhetem mind hosszú életemet, mind boldogságomat. Az akarás fölperzsel, a bírás tönkretesz; a TUDÁS azonban folytonos nyugalmat biztosít törékeny szervezetünknek. Ezért aztán bennem meghalt az akarat és a bírvágy, megölte őket a gondolat; a nyughatatlanságot és a kívánkozást pedig, feloldotta bennem szerveim természetes játéka. Egyszóval: én életemet nem a szívemre építettem, mely törékeny, s nem az érzékekre, melyek eltompulnak, hanem az elmére, mely sosem kopik el, és mindent túlél. Semmi túlzás nem borzolta fel sem lelkemet, sem testemet. Pedig bejártam az egész világot. Megmásztam Ázsia és Amerika legmagasabb hegyeit, megtanultam minden emberi nyelvet, éltem a legkülönfélébb kormányformák alatt. Kölcsönadtam pénzemet egy kínainak, és zálogul apja testét kértem érte, aludtam arab sátra alatt, pusztán adott szavában bízva, szerződéseket írtam alá Európa valamennyi fővárosában, félelem nélkül hagytam ott aranyamat a vadak kunyhójában; végül mindent elnyertem, mert meg tudtam vetni mindent. Egyetlen törekvésem volt: látni. Látni nem annyit jelent-e, mint tudni? És tudni, fiatalember, nem benső gyönyörűség-e? Nem a tények mivoltának felfedezése, nem lényegük megragadása-e? Mi marad meg az anyagi birtoklásból? Egy eszme. Képzelje hát el, milyen szép lehet annak az élete, aki minden valóságot elméjébe tud fogadni, ezáltal lelkébe viszi át a boldogság forrásait, s ezernyi eszményi örömöt, minden földi salaktól mentes gyönyörűséget tud kivonni belőlük! Minden kincs kulcsa a gondolat: megadja nekünk a fösvények élvezetét, de megkímél gondjaiktól, így lebegtem én a világ fölött, és minden örömöm mindig szellemi gyönyörűség volt. Az én kicsapongásom tengerek, népek, erdők és hegységek szemlélésében állt! Mindent láttam, de mindent nyugodtan, fáradság nélkül; sosem sóvárogtam semmire, mindent csak vártam. Úgy sétáltam a mindenségben, mint lakásom kertjében. Amit az emberek bánatnak, szerelemnek, becsvágynak, viszontagságnak, szomorúságnak neveznek, az, számomra mind csupa eszme: ábrándokká változtatom, s ahelyett, hogy érezném, kifejezem, lefordítom őket; ahelyett, hogy hagynám, hogy felfalják életemet, dramatizálom és kibonyolítom őket; elszórakoztatnak, mint egy regény, melyet mintegy belső látásommal olvasok. Mert sosem csigáztam el szervezetemet, ma is makkegészséges vagyok. Fejemben még ma is több van, mint valamennyi raktáramban, mert lelkem öröklött képességeivel nem éltem vissza. Itt - szólt homlokára ütve -, itt vannak az én igazi millióim. Gyönyörű napokat szerzek magamnak azzal, hogy értő szemmel visszanézek múltamba; országokat, tájakat, tengeri látképeket, nemes történelmi arcokat idézek fel. Képzeletbeli szerájomban minden nő az enyém, bár sosem tartottam őket birtokló karjaimban. Gyakran feltűnnek előttem az önök háborúi és forradalmai, s ítélkezem felettük. Ó, hogyan is lehet többre becsülni néhány többé-kevésbé hamvas test, néhány többé-kevésbé kerekded forma lázas és felszínes csodálatát; hogyan lehet többre becsülni a megcsalatott akarat kudarcait, mint azt a nagyszerű képességünket, hogy az egész mindenséget felidézhetjük magunkban, mint azt a roppant gyönyörűséget, hogy az idő gúzsba kötő láncaitól és a tér korlátaitól szabadon mozoghatunk, mint azt az örömet, hogy mindent átfoghatunk, mindent láthatunk, kihajolhatunk világunk peremén, és vallatóra foghatunk más szférákat, kihallgathatjuk Istent? Ez itt - szólt átható hangon, és a szamárbőrre mutatott -, ez itt egyesítve az akarás és a bírás. Itt vannak a világ társadalmi eszméi, túlhajtott vágyai, türelmetlenségei, gyilkos örömei, életet túlcsigázó fájdalmai; mert a rossz talán nem egyéb, mint túlságba vitt élvezet. Ki tudná megszabni a határt, ahol a gyönyör már gyötrelem, s azt, ahol a gyötrelem még gyönyör? Nem esnek-e jól látásunknak a szellemi világ legragyogóbb fényei, s nem sérti-e mindig szemünket a fizikai világ legszelídebb homálya is? A bölcsesség nem a tudás bölcsőjében ring-e? S mi a balgaság, ha nem az akarás vagy a bírás szertelen túlsága?
