Eljött negyedik nap is... előző este már kezdett zsörtölődni fürdetés közben, már jelezte, hogy ha nem választanak elég gyorsan mesét a nagyok, akkor meg fogja unni...

Aztán másnap, miután a Bubi elment az apjához, én meg behordtam a fát, kezdődött a vegzálás. Először a közös számla mappájának akkurátus ellenőrzése. Aztán jelzés, hogy "takarítsd ki a cégeidet a lakásomból". Aztán a "fizesd ki, amivel tartozol". Aztán jött, hogy a konyhaszekrényt ő vette. Kérdeztem, hogy melyik részét, merthogy van olyan része, ami akkor került ide, mikor ő itt sem lakott. Innentől pedig elszabadult a pokol - bennem is. Hangosan üvöltöttem vele, hogy ne követelőzzön, hogy hordja el magát, hogy végre csinálja már meg a reteklyuk lakását, hogy legyen hová vinnie magához a gyerekeket, ha látni akarja őket.

Végül levittem a lánykákat anyámhoz, az alsó szintre. Aztán feljöttem - mindketten tudtuk, hogy ezzel még nem ért véget. Megjegyzem, azóta sem találom az alibiből keresett kávésbögrém... A lényeg, hogy lazán odavetette "addig nem megyek el innen, amíg ki nem hívod a rendőröket". Erre meglepő nyugalommal válaszoltam: "ezen ne múljon".

Mondjuk nem tudom, hogy aki életveszélyben van, hogy várja ki, míg harmadik kapcsolásra bejön a megfelelő rendőrőrs a 107-en keresztül. Még szerencse, hogy nálunk nem fenyegetett ez a veszély. Annyira odaszögezve ült a széken, hogy kezdett gyanússá válni. Az ügyeletesnek jeleztem, hogy borderline személyiségzavara van, ami igen jól fejlett, és amint lesz közönsége, vissza fog váltani relatív normálisra. Mondta, hogy érti, azonnal küld egy járőrt.

Kb. 10 percen belül meg is érkeztek, telepakolva a meseautó. Két igen kedves, empatikus, ámde határozott testfelépítésű fiatal rendőr csengetett be. Feljöttek, megkérdezték, mi van. Amikor látták, hogy ül a fenekén, kicsit meglepődtek. Aztán pár pillanat alatt megint belelendült a "kisgyerek, ne hazudozz". Erre a háttérből megszólalt egy markáns hang: van magánál igazolvány? Nanapa azonnal vigyázzba vágta magát, elővette az igazolványait, majd csúfos pillantással mért végig, míg velem szemben is elhangzott ez a kérdés. Azt hitte, hogy jó szokásomhoz híven lövésem sincs róla, merre vannak. De nem volt szerencséje. A háta mögött, a kabátzsebemben lapultak - néha nekem is van szerencsém.

Az igazoltatás után még közölték vele, hogy mivel nincs ide bejelentve, magánlaksértésért feljelenthetem. Ha én megkérem, akkor ő köteles haladéktalanul elhagyni az ingatlant - azt hiszem, ez minden bántalmazott számára megnyugtató tudat. Egyébként hirtelen el is kezdte magyarázni, hogy azért nem jelentkezett be ide, mert a városban van lakása, ott is dolgozik, és így a parkolásért nem kellett fizetnie. Mikor finoman jeleztem, hogy tartózkodási címnek sem jelentkezett be, pedig sokszor kértük, akkor egy "minek? azért, hogy ne tudj innen kitenni?" hörgéssel válaszolt. Az igazságtalanság itt törte el nálam a mécsest, és bizony elbőgtem magam - "elvégre egy család voltunk, akik együtt laktak, vagy mi...".

A rendőrök egy kicsit még toporogtak, javasolták, hogy bármi van, azonnal tegyek bejelentést. Mikor megemlítettem, hogy voltak már események, sajnálkozó arccal tudatták velem, hogy "asszonyom, az már késő bánat. Legközelebb bejelentés, látlelet." A helyzetet felmérve látták, hogy itt már nemigen tudnak mit tenni, ezért nyomatékosan felhívták a leendő exférj figyelmét arra, hogy aznap már nem akarnak többször kijönni. Bár velem is közölték, hogy nem tudják megvárni, míg elhordja innen magát és a holmiját, megvárták, míg felöltözik, és kikísérték a kapun. Utolsó kérdése az volt, hogy hol van a Nani. Mondtam, hogy bent, szólok neki azonnal. Nani pedig kétszeri kérdés után is annyit mondott: nem megyek. Valami üveghang visszhangzott bennem, míg ezt jelentettem az apjának, aki szintén visszakérdezett...

Még annyit szóltam utána, hogy ha már nála van a kulcs, zárja be a kaput. Azóta nem láttam...