Egy hónapja volt talán. Talán egy élettel ezelőtt...

Yarabatan seray. Az Isztambul alatti hatalmas ciszterna. Yom küldött oda. Mikor kitaláltam, hogy megyek, átküldött egy linket róla. Én meg mentem.

Nagyon sokat kellett a tűző napon sorba állni. De megérte. Lent hűvös, párás levegő, sárgás félhomály. Oszlopok, köztük körben stég. Hatalmasto, csarnokszerű valami. A hangok az oszlopok között apró darabokra hullottak és flitterként pörögtek a padló felé. Hirtelen egy amerikai fotós szólított meg. Fotós társasággal voltak, valahonnan Oregonból. Pár perc paláverezés után továbbindultam a hátsó rész felé, ahol a két szirénfej van.

Méterszer méteres kockák. Mind Kelet felé néz, keresztül az Aranyszarv-öblön, talán épp Taksim felé. De ezt akkor még nem gobdoltam végig. Csak néztem a Gorgókat, egy pillanatra Lilith is megfordult a fejemben. Azon törten a fejem, vajon Yom miért pont ide küldött.

Töprengve lépdeltem a párától neds padlón és az elrejtett hangszórókból kiszűrődő sziréndalt hallgattam. Egész délután az arcok kavarogtak előttem. Még akkor is, mikor a Topkapi palotából záróra lévén kidobtak. Hirtelen ötlettől vezérelve az Hagia Eirene előtti kolostor romja felé fordultam és a főbejárat helyett egy oldalkapun mentem ki. Macskaköves utcácska vezetett le az ezerötszáz éves kolostor mellett. Ahogy eddig mindenhol, itt is az ajtót és a küszöböt szemléltem áhítattal. Az út aztán egy derékszögű kanyarral a Gülhane park fölé kanyarodott és a palota fala melletti rész tele volt római és bizánci kőemlékekkel. Egy hatalmas szarkofágról pedig, kelet felé bámult rezzenéstelen szemmel a harmadik szirén.

A szállásig még jó egy órás gyalogutam volt. Ezalatt folyamatosan mantráztam, hogy szirén-szirén, de bizony nem lettem okosabb. Végül feladtam és a Taksim tér mögött felpakoltam sörrel, hogy az előző nap engem megvendégelő német szobatársnak visszatörlesszem a kölcsönt.

A táskámat gyorsan felvittem a szobába, aztán leültünk a hostel előtti padra. A német, a szír, én...