Fél tíz, és még mindig nem vagyok álmos. Pedig egy ilyen nap után mindenkinek kijár legalább 20 óra alvás. Már visszajött mindenkitől a válasz-sms, mindenkivel beszéltem, akivel kellett és akartam. Ismét az órára néztem. Fél tíz múlt hat perccel. Kicsit mintha gyorsabban telne az idő.

Megjelent az ügyeletes nővér az ajtóban.

-         Na, hogy vagy?

-         Fáradtan. - Mosolyogtam, mikor láttam, hogy Ibolya az. – Végre kint van.

-         Hallottam, nem volt könnyű. Hamarosan megnézheted, addig gyere, zuhanyozz le.

-    Kihozzák? Máris? - Hirtelen úgy éreztem, karácsony van, és hamarosan jön az angyal, én pedig ajándékot bontok. Nem emlékeztem az arcára. Mikor a szülőszobán odatartották, csak egy villanás volt. Egy lilás-rózsaszínes kis húsgombóc egy nagy fehér pólyában. de jó, akartam mondani. De a torkomon akadt a hang. Elöntött a bizonytalanság: uramatyám, nekem akkor most meg kell szoptatnom a gyereket! De miből?

Amíg folyt rám a víz, görcsösen kerestem az előtej jeleit, de semmit sem találtam. Nem baj, hajtogattam. Van rajta tartalék, hiszen nem indul be mindenkinek azonnal a teje. Kitartás, nyugalom… Az idegesség apasztja leginkább a tejet – mantráztam és igyekeztem az ajándékbontásra koncentrálni.

A szülés utáni, lochiának nevezett valami minden képzeletemet felülmúlta. Mikor lehoztak, egy papírvattába csomagolt alkarnyi vattabetétet kaptam. Biztosan reggelig rám sem akarnak nézni, gondoltam akkor. Hát nem… A gondosan bekészített gyári betétekre még napokig sóvárogva néztem.

Zuhanyzás után csendben figyeltem a többieket. A szoba „őslakói” egy napon szültek, császárral. Egész óvatosan mozogtak, őket nézve örültem, hogy nem vágtak. Ettől függetlenül rutinosan készültek az esti szoptatásra. Erzsi az összes szoptatás előtti szertartását elvégezte, elrohant forró vízzel lezuhanyozni, majd gondosan megmasszírozta a mellét, és egészen az ajtónyitásig hajszárítóval "forralta a tejet”. Andi pedig a - később gyanúsan önigazolásnak tűnő grimasszal – méricskélte magát, terjedelmes, ülve is majdnem combig érő melleit és elsóhajtotta, hogy ma is marad az üveg.

Zsuzsi ezalatt teát főzött, megivott egy liter tejet és csendes mosollyal visszabújt a takaró alá. Mintha ő maga sem hitte volna el, hogy a ma estét már itt tölti.

Még kissé kóválygó fejjel nézegettem őket, és hirtelen rádöbbentem, én is egy vagyok közülük. Aztán sóvárgás fogott el, hogy csak majdnem. Hiszen én még nem fogtam a kezemben egyszer sem a kisfiam.

Ebben a pillanatban felpattant az ajtó, és egy éles hang megszólalt: ébresztő, szoptatás! A harmadik csomagnál a nővér gyanúsan betűzni kezdte a nevet, és azonnal tudtam: ő az enyém. Valahogy úgy tartotta, hogy a takaró csücske eltakarta a gyereket és egészen addig nem láttam, míg az ölembe nem tette.

Ültem az ágy szélén egy több évtizedes lila takaróba csavart kis csomaggal, és átözönlöttek rajtam az érzések. Ezredmásodpercenként váltakozva csodálkoztam, hatódtam meg, sírtam és nevettem. Csodálatos volt. A világ leggyönyörűbb kisfiúja nézett rám résnyire nyitott fekete bogárszemekkel.

Hetekig mondogattam magamban előtte, hogy az újszülöttek csúnyák, gyűröttek, mert hosszú utat tesznek meg. Ráadásul mi sokáig is szenvedtünk egymással. Ki hitte volna ezek után, hogy egy kis szőke herceg fog este a karomban szuszogni?

A következő pillanatban pedig már csukódott is éles robajjal az ajtó és eltűnt a nővér. Ott voltunk hát, immár két test, két lélek. A szorongás megszűnt, csak a szeretetet éreztem, miközben belém égett a kép. Az illatát soha nem fogom elfelejteni. Frissen fürdött, tiszta ruhába öltöztetett apróság pislogott rám.

Leoltottam az éles fényű neonlámpát és a félhomályban csendesen köszöntöttem a jövevényt. Körülnéztem, és azt láttam, hogy a többiek is a babákkal vannak elfoglalva. Belém hasított a felismerés: ezek egyedül hagytak engem ezzel az apró teremtménnyel! Felelősség, féltés, aggódás és kétségbeesés. Jöttek az újabb érzelmek. Az egyik pillanatban egy addig ismeretlen szeretet árasztott el, a következőben kétkedés, majd az abszurd gondolat, hogy mi van, ha őrjöngő lennék és odavágnám a falhoz? A magas falak hűvös nyugalommal támasztották a hátam, amíg én a boldogság és kétség között vergődtem. Ők megannyiszor látták azt, amit én csak a tudatommal tudtam: kegyetlen harcot vívnak a hormonok az átállásért.

Nem tudom, meddig ültünk mozdulatlanul. Kintről az esti zajok egyenletesen mormolva szűrődtek be, én pedig a takaró alatt végigszámoltam az apró karokat, lábakat. Mindene megvan. Az egy óra alig tűnt öt percnek, máris jöttek begyűjteni a kicsiket. Összeszorult a szívem, hogy elviszik. Arra gondoltam, jó helyen lesz, vigyáznak rá. Ez a rend.

Miközben magamra húztam a takarót, nyilallt belém a felismerés: szájtáti liba, elfelejtetted megszoptatni a gyereked!