Kedd reggel még megpróbáltam erős lenni. Mosolyogva szálltam le a buszról, aztán egy mély sóhajjal a kapu felé vettem az irányt. A betegirányítóban kedvesen elmondták, hogy a betegfelvétel az ultrahang mellet van, csak menjek oda és adjam be a beutalóm.
Én viszont először mindenképpen az orvossal akartam beszélni, hiszen kész voltam letenni a nagyesküt, hogy bármit megteszek, csak otthon tölthessem a terhesség végét. Felmásztam a második emeletre, és bizonytalanul körülnéztem a folyosón. Középen, a két lépcsőház között volt a nővérpult, ahol épp nem látszott senki. Elindultam a beugró felé, és közben a falat néztem. Barnásfehér csempe, deréktájon széles fakorláttal, és némi jóindulattal dióbarnának nevezhető szegéllyel. Valamikor a nyolcvanas években egész pofásnak tarthatták. Az ablakok alatt hatalmas radiátorok várták a telet. Pár pillanatra kellemes borzongást ébresztett bennem a februári fázás emléke. Idejövet már huszonöt fok fölött jártunk, és még csak most van fél kilenc.
A folyosó kihalt volt, a legvégén árválkodott csak két szakadt bőrfotel, a kórtermek ajtói csukva. A látvány ismét megacélozta az elhatározásom. Én egészséges vagyok, csak sokat híztam, meg egy kicsit nehezen viselem a meleget. De van rajtam kalodaharisnya, sziklaszilárd akarattal nem iszom egy liternél többet, és ha kell, minden nap bejövök vizsgálatra. A sanda érzést, hogy ez önmagában fárasztóbb, mint itt eltölteni hosszú-hosszú időt, elhessentettem.
Közben odaértem a pulthoz, ami mögött a nővérszoba nyílt. Bent, az ablaknál két nővér dohányzott, és egy ventilátorral hajtották ki a füstöt. Persze a szag ettől függetlenül eljutott hozzám is. A látszólagos lazaságon felvidultam. Hátha csak rám akart ijeszteni a fickó. Hiszen annyira cinikus és szenvtelen az arckifejezése. Igyekeztem örülni a helyzetnek, és eszembe jutottak a gimis haverjaim, akik takarítás címszóval nekiálltak a régi heverőkből minden létező tárggyal kiklopfolni a port, és a terjengő porfelleget egy hajszárítóval hajtották ki az ablakon.
Épp befejeztem a révedezést, mikor ültében kifelé fordulva a szemüveges nővér kiszólt, hogy mit akarok. Igyekeztem nem felharsogni a fél osztályt, de sajnos az akusztika ellenem volt, mikor visszaüvöltöttem a távolságot áthidalandó, hogy Ottokár dokit keresem. Ottokár azonban épp viziten volt, és várni kellett rá. A nem túl eredményes beszélgetés után ácsorogtam egy fél órát, majd végre előkerült az orvos.
Láthatóan nem tudta, hogy mit keresek csomag nélkül a folyosón, és megkérdezte, hogy ilyen gyorsan végeztem-e a felvétellel. Épp belekezdtem a hősi fogadkozásba, mikor egyetlen intéssel belém fojtotta a szót, és lezavart a földszintre. Láthatóan nagyon mérges volt, és az összes lelki bajom ellenében csak annyit hozott fel, hogy itt most a gyerekről van szó, majd elviharzott.
A lépcsőn levánszorogva azon törtem a fejem, hogy ezt most miért mondta. A gyerek tökéletesen érzi magát, nagyon jók az adatai, a köldökzsinór, a méhlepény, minden rendben van. Nem értettem, hogy miért viselkedik velem ilyen furcsán. Hiszen én vigyázok a babára, szó nélkül tűröm a diétát, meg sem nyikkanok a súlyom és a kinézetem miatt. Mindemellett pedig csupa nagybetűvel TUDTAM, hogy a kisfiam rendben van, él és virul odabent.
Lent a szűk, ablaktalan folyosón sokan álltak, férfiak, nők, idősek és fiatalok vegyesen. Jól esett volna nekem is, ha lett volna kibe kapaszkodnom. Pár perc álldogálás után hirtelen felszabadult egy ülőhely, és lecsaptam rá. Akkorra már nem érdekeltek a bosszús tekintetek, mert éreztem, hogy lassan ismét térdig állok a vízben. A fenti várakozás, a reggel óta tartó rohanás ismét feldagasztotta a lábaim. Igyekeztem semleges arcot vágni, közben kikészítettem a papírjaim, és próbáltam lenyelni a kegyetlen orvos felett érzett keserűségem. Közben újra és újra elolvastam a leleteket, megnéztem a bejegyzéseket a kiskönyvben, mint aki kívülről akarja megtanulni az egészet. Lapozgatás alatt éreztem, hogy odabent is kezd kényelmetlenné válni az ücsörgés, és az ifjonc a létező összes végtagjával nagyobb helyet próbál magának kiharcolni. A lehetőségekhez képest hátradőltem, és elővettem egy szendvicset.
A percek lassan teltek, a szemem sarkából már végigtanulmányoztam minden várakozót, és elkezdtem előkotorni a könyvet a táskámból. Közben felületesen hallgattam az előttem állók beszélgetését. Két, nálam pár évvel fiatalabb lány volt.
Az egyiken fehér melegítő, a másik farmerben és pólóban volt. Mintha csak a boltba ugrottak volna le. A hátizsák cipzárjával küzdöttem épp, amikor megütötte a fülem a csekk szó. Milyen csekk? Rezsi? - néztem fel érdeklődve. És eszembe jutottak a hűtő falára mágnesezett csekkek. Be kell fizetni őket a héten…
De a két lány nem a villanyszámláról beszélt, mint később kiderült. Örömmel állapították meg, hogy erre az egy napra, amíg befekszenek, és amihez a csekk kell – még mindig nem értettem, hogy mit kell befizetni – valószínűleg egy kórterembe kerülnek. Saját lelkem nyomoráról igyekeztem rájuk terelni a figyelmem, és szégyentelen módon kihallgattam mindent. A fehér melegítős, akinek időközben a barátja is megérkezett, ivott egy kis üdítőt, és elmesélte, hogy már másodszorra van itt, és bizony nem kevés az a tizenötezer.
A párt nézegetve arra gondoltam, hogy bár nem tűnik egyikük sem egyetemi tanárnak, de láthatóan szeretik egymást, és ha a nőgyógyászaton vannak, hát biztos a hormonkezelés hozzájárulása ennyi. Mennyből az angyal módjára esett le az állam, mikor végül az ultrahangképeket mutogatták, és kiderült, hogy épp az ellenkezőjét készülnek elérni. A csekk, a pénz, mintha csak egy kiló kenyér ára lenne, egy-egy élet végét jelentette.
Majd kétórányi üldögélés után végre sorra kerültem, és behívtak a vizsgálóba. Egy középkorú, fáradt asszisztens fogadott, leültetett a villanyírógép mellé, és elkezdte az adatfelvételt. Már maga a módszer is meglepett, hiszen a számítógépek korában nincs is körülményesebb annál, mint mikor ezer papírlapon vezetik a nyilvántartást.
Aztán elkezdett gépelni. A zúgás mellé társult a billentyűk nehéz puffanása, minden egyes betű, mintha a koporsómba vernék be a szögeket. A nevem felénél sírva fakadtam. Már nem volt körülöttem senki, csak egyetlen ember, aki futószalagon lát hozzám és a fehér melegítőshöz hasonlókat. Kitört belőlem az egész reggel csalódottsága, a bizakodás és a keserű ráébredés arra, hogy engem bezárnak arra a hideg folyosóra, ahol néha kint terjeng a cigarettafüst és nem lehet leülni. Úgy éreztem, hogy a következő négy hetet semmiképp sem fogom kibírni távol a meghitt otthonomtól. Iszonyúan hiányzott már akkor a szeretet, a dédelgetés, az odafigyelés itt, ahol csak egy leszek a sok közül.
A fáradt nő legnagyobb meglepetésemre némi empátiát mutatott, és bátorítva annyit szólt, hogy ha toxémia, akkor lehet, hogy egy-két hét alatt helyreraknak és utána mehetek haza. Abban a pillanatban annyira végtelennek tűnt a két hét is.
Miután felvették az adataimat, megadtam Csabát, mint értesítendő személyt és aláírtam a különféle papírokat – többek között, hogy ha műtétet kell végezni rajtam, akkor ahhoz hozzájárulok – majd felküldtek vissza a második emeletre.
A lépcsőházból felhívtam Csabát, és elsírtam neki, hogy délután nem fogom hazavárni és este nem fogunk összebújni, mert én itt maradok életem végéig ebben a vigasztalan, sivár házban. Mit mondhatott volna erre? Csak annyival tudott vigasztalni, hogy amint végez a munkával, rohan hozzám, és felhozza a csomagtartóból a sporttáskát. Addig pedig kitartás, kicsi…
A lépcső tetején elmázoltam a könnyeim, nagy levegőt vettem és beléptem az üvegajtón. A pultnál már csak a kalácsképű nővér volt, a szemüveges eltűnt valahová. Mosolyogva átvette a papírokat.
- Á, itt a kismámi. Ottokár doktor úr már szólt, hogy jőn - elsőre úgy tűnt, hogy idegzsába miatt nem bírja összecsukni a száját, de aztán rá kellett jönnöm, ez nála normális.
- Kismámi pápírját felveszem – mármint el, gondoltam – és bekísérem á helyére.
Így ismertem meg Katarinát, az ukrán nővért. Megtermett, szőke nő volt hatalmas állandó vigyorral és minimális tapintattal. Rögtön a pulttól jobbra lévő szobába dübörgött előre, és a hatos kórteremben az egyik középső ágyra mutatott.
A két hosszanti fal mellett hárman-hárman feküdtek, naphosszat farkasszemet nézve.
Szipogva kipakoltam a hátizsákomból és igyekeztem barátságos arcot vágni. Ez elég nehéz volt, mert a szende mosoly mindig egy félhangos hüpp-brühüvé alakult át. Hülyén éreztem magam. Mint egy gyerek, aki új oviscsoportba kerül. Holott nem is olyan sokára én fogom oviba kísérni az aprónépet.
Ráültem az ágyra, ami megadón nyikorgott egyet és számoltam a könyv mögött a perceket. Ottokár bő két óra múlva jelent meg és elvitt egy folyosó végi vizsgálóba. A kórlapot áttanulmányozva megcsóválta a fejét és bekapcsolt egy másik nagy villanyírógépet. Úgy látszik, valamikor jól feltöltötték vele a kórházat...
