Reggel ismét szikrázón sütött a nap, hatkor hozták a babákat etetni. Amíg vártuk, hogy a kocsi végigvánszorogjon a folyosón, odaléptem az ablakhoz. A méter széles párkányra támaszkodva néztem, ahogy készülődik a város. Az utakat mosták, néhányan már úton voltak a munkába. Nem tudták, nem is sejtették, eszükbe sem jutott, hogy itt, a falak között néhány új élet tölti az első reggelét.

Visszavánszorogtam az ágyhoz és igyekeztem fájdalommentesen leülni. A vártnál kevésbé fájt a seb, mégis nehézkessé tette a mozgást. Egyszer csak nyílt az ajtó és egy másik nővér, ha lehet, még élesebb hangon szótagolta a fiam nevét.

Ismét a karomban tartottam a kis lila takaróba csavart csomagot. Óvatosan széthajtogattam a széleket, és kitapogattam az apró lábacskákat. Mindene megvan. Jó érzés. Alszik. Nem így képzeltem az első viszontlátást. Reméltem, hogy hamarosan felébred, és egy kicsit nézegethetjük egymást. Na és végre megszoptathatom. Elvégre én vagyok az anyja.

Várakozásommal ellentétben épp csak a hétórás begyűjtés előtt pár perccel ébredt fel a kismanó. Megpróbáltam mellre tenni, de sehogy sem sikerült. A sebem elkezdett égni, és éreztem, sehol egy csepp előtej.

Mikor elvitték, megkérdeztem, hogy mikor kapom vissza. Egy rövid „kilenckor” mordulás volt a válasz és már el is tűnt a háromszintes gyerekszállító. Az üres két órát igyekeztünk zuhanyzással, reggelizéssel és rengeteg ivással kitölteni. Nyolc után pár perccel megjelent a takarítónő, aki idegesítő sziszegéssé torzított fütyülés közben hajigált fel minden apróságot az ágyakra és a székekre. Úgy viselkedett, mintha raktárban dolgozna. Közönyét azonban sajnos nem a diszkréció inspirálta, hanem vélhetően egyszerűen belefásult a frissen szültek között töltött évtizedekbe és már csak a "rendetlenséget" látta.

Eljött a kilenc óra, visszakaptuk egészen délig az aprónépet. Mikor kértem a nővért, hogy mutassa meg, hogyan kell helyesen szoptatni, megígérte, hogy mindjárt jön. Kb. fél óra múlva került elő, addig igyekeztem saját próbálkozással elütni az időt. A gyerek technikájával semmi baj nem volt. Ahogy a szájába került valami, abban a pillanatban olyan vákuumot produkált, hogy sziszegve húztam el tőle mindent.

A csecsemős nővér elmondta a sokat hallott mantrát, miszerint a köldökünket egymás felé fordítva tegyem a gyereket a mellemre. Nagyszerű, gondoltam, eddig én is eljutottam.

- De hogyan kell a szájába tenni a bimbót? – kérdeztem, és örültem, hogy ismét nálam van a kis pislogó batyu, mert eleve rossz érzéssel töltött el, ahogy a nő mindenféle gyengédség nélkül fogja a kismanót.

- Hát így – és fölénk hajolt, majd olyan hangerővel, hogy az épület előtt is hallják, elcsodálkozta magát - Anyuka, mellbimbó nélkül hogy akar szoptatni? Nem használt kiemelőt? Hát, nem adok sok esélyt, jobb, ha elfelejti.

És már lépett is tovább a másik ágyhoz, ahol a delikvens kb. csészelaj méretű, legalább 2 centis bimbókkal várta.

Az ágy szélén ülve döbbenten néztem magam elé. Még mindig túl bizonytalan voltam ahhoz, hogy bármit is merjek válaszolni. A napok óta tartó zsibbadtságon csak egy halvány akaratsugár tört át: akkor is sikerülni fog. Onnantól kezdve a saját belső hangomra hallgatva próbáltam a kismanóval megtalálni a tejfakasztás helyes módját. Persze nem volt egyszerű, hiszen - akkor már biztos voltam benne - éjjel jól megtömték őket, és nappal is adtak nekik nem csak tápszert, de még teát is. Utólag legszívesebben visszamennék és egyenként tömködném le a torkukon az earl grey-es filtereket, de akkor még a hormon-hullámvasúton ültem.

A következő napokban a seb érzékenységétől függve, hol féloldalasan ülve, hol állva, hol fekve próbáltam minél többet kifacsarni az élettelenül lógó, de egyre inkább sajgó mellekből. Végül a hanyattfekvés jött be leginkább. A kis kukacot a hasamra fektettem, betakartam, és együtt pihentünk hosszú órákon át. Csak hetekkel később, az összes internetes forrást felkutatva olvastam, hogy ez az újszülöttek szoptatására szolgáló egyik módszer, ahol a gyerek a saját tempójának megfelelően tud enni, ráadásul a sok inger előbb-utóbb be is indítja a nagyobb mennyiségű tejelválasztást.

Reménykedtem...