Ültem a kődarabon, előttem a gyerek aludt a babakocsiban. Úgy tűnik, jó követ választottam, mert a gondolatok egyenletesen, mégis sebesen, de követhetően özönlöttek át rajtam.
Eszembe jutott, hogy délelőtt rátaláltam egy ismerősre, aki azóta megnősült. Ha valami másképp történt volna, ha ha-k hosszú sorozata másképp sül el, talán nekünk is több közünk lett volna egymáshoz, és soha nem ismerem meg a férjem. De nem is ez a lényeg. Szakmailag nagyra becsült, komoly jövőt jósolt nekem, mikor még csak első éves voltam. A szakirányválasztás előtt egyszer leültünk beszélgetni, és elmondta a gondolatait a rokonszakmákról.
Nem is beszéltünk másról, csak arról, hogy milyen lehetőségek vannak, hol vannak átfedések, melyik végzettség nyújthat az életben több lehetőséget az elhelyezkedésre. Akkor, és utána még nagyon sokáig azt gondoltam, hogy egyszer, egy bizonyos szakmában szakember leszek, és persze mellette élem az életem. Igyekeztem olyan hivatást választani, amiben éreztem kihívást, ahol úgy gondoltam, hogy minden energiámat maximálisan ki tudom használni a cél érdekében.
Hogy milyen cél érdekében? Érvényesülés, pénz, karrier, hatalom? Nem igazán. Leginkább az elismerésre vágytam. Meghökkentőt, újat, merészet akartam csinálni, mégis olyat, ami az emberek orra előtt van. Newtont a végletekig tisztelem a szemléletéért. Nem fogadott el axiómákat, számára nem létezett trivia. Feltette a legfontosabb kérdést: miért?
Igyekeztem a munkámban az emberi miértekre nemhogy választ találni, hanem megismerni a miértek mechanizmusát, és egy lépéssel megelőzni a miértet. Én akartam feltenni a kérdést nekik: miért?
Aztán terhes lettem, miközben szerveztük az esküvőt, és úgy éreztem, igazán jól kézben tudom tartani a dolgokat. Szorosan ütemezve, de minden belefért. Dolgoztam, gondoltam a babára, jól éreztük magunkat egymással, néha szórakoztunk is. Hogy mi volt a létem értelme? Nem fogalmaztam meg magamnak igazán. A pályám kezdetén talán valóban az elismerés volt a legfontosabb. Hajtsatok fejet előttem. Nem azért, mert uralkodni akarok rajtatok, hanem mert érezni akarom, hogy sokat érek. Hogy fontos vagyok és sokat tettem veletek, értetek.
Jó lenne azt mondani, hogy a fogantatás pillanatától kezdve megváltozott az életem, de soha nem volt ekkora önismeretem. Az egész terhesség rohanásról szólt, kétségek és örömök hullámvasútjával fűszerezve. A biológiai óra - nem a saját, hanem a babáé - az első pillanattól ketyeg. És könyörtelenül elhoz minden pillanatot. Az elején tőle voltam kába, aztán tőle kezdett el nőni a hasam, és eljöttek a kevésbé várt pillanatok is: összeért a combom (aki tudatára ébredt már önnön hízásának, az tudja, milyen érzés felfedezni, hogy a comb a közepénél többé nem ropogós, feszes pipihusi, hanem tundrabugyi módjára lóg és minden lépésnél kajánul szorul össze, mintha azt mondaná: engem nem tudsz csak úgy levetni), tele lett pattanással a hátam felpuffadtam, feldagadtam, bevizesedtem, szuszogtam és mint a kalács, túlkeltem önnön tartályomon, végül, az utolsó héten még a hasam is kirepedt.
És közben ott ketyegett az óra. A monoton hang nem mondott semmit, csak jelen volt. Napról napra, gondolatfoszlányról gondolatfoszlányra kényszerültem feladni a belső ketyegés miatt a munkával kapcsolatos gondolatokat, hogy helyet adjak magam helyett nekem, az anyának, aki majd megszületek.
A terhességen merengve megint megsimogattam az alvó kisfiam, és belekortyoltam a magammal hozott teába, hogy tovább áradjanak a gondolatok.
A hazatérés után nem pusztán rettegésből, félelemből, szeretetből, kényszerből és megannyi érzés szürke kavalkádjából eredt az a határtalan belső erő, amivel képes voltam hónapokig szinte rabszolgája lenni egy magatehetetlen kis húsgolyónak. A törődés, a szeretet, a gondozás több lett: életforma, életcél.
Azelőtt nem nagyon tudtam elhinni, sőt, kategorikusan elutasítottam, hogy valaki csak a családjának éljen. Ma másképp gondolom. Az első és legelemibb változás a szemléletemet formálta. Most úgy gondolom, hogy nincs egyetlen, csupa nagybetűs életcél. Van sok apró, és néhány nagyobb. Ezek követik egymást, és talán leginkább időszakokról lehet beszélni. Valószínűleg ez rajtam kívül az egész emberiségben tudatosult már, viszont meglehetősen javult a közérzetem, amikor én is felismertem a dolgot.
20 évesen a legfontosabb az elismerés volt, "valamit letenni az asztalra". Intenzíven éltem meg minden egyes percét az életemnek, és a mai napig fel tudom vállalni az akkori önmagam. Pedig nem kevés balhéban voltam benne, és nem is mindig előnyös szerepben.
Mostanra, ha a munkát tekintem, nem az elismerés a fontos. Az egyetlen lényeges dolog, hogy abból, amit teszek, fenn tudjunk maradni. Ez most persze aránytalan kijelentés, hiszen nem én vagyok az egyetlen kereső. De ha a világomat egy egésznek, és saját magam, mint a jelen boncolás tárgyának tekintem, akkor kiejelenthetem: a tárgyi személy célja, munkáját gyermekének és szűk családi életének alárendelve, a munkába fektetett energia minimalizálásával az érzelmi élet szükségletei kielégítésének maximalizálása. Na, ezt jól megaszontam.
A lényeg, hogy 180 fokot fordult az életem. Ami eddig fontos volt, az most egyértelműen alárendelt, amiről pedig úgy gondoltam, hogy az élet "normál" velejárója, arról egyre inkább kezdem sejteni, hogy talán nem csak jelenlegi, hanem mindenkori énem lényege. És nem csak biológiai értelemben...
Ettől függetlenül nem ringatom magam abba a hitbe, hogy 1. ez mindig így marad és én mindig élvezni fogom, 2. a gyerekem (családom) mindig ezt várja el tőlem, és mindig élvezni fogja, hogy nonstop körülötte forgolódom.
Sokszor eszembe jut, amit anyám szokott emlegetni, ha az óvoda kerül szóba: "három éves múltál, mikor oviba mentél. Mikor első nap hazajöttél, már nem azt az aranyos, szófogadó kislányt kaptam vissza, akit reggel bevittem."
Ez nekem sokáig fájt, és hiába gyötörtem magam, nem tudtam megfejteni, hogyan "romlottam el". Hiszen én ugyanúgy szerettem az anyukám másnap, harmadnap is, sőt, ma is. Csak épp megváltoztunk. Azt hiszem, neki sokkal inkább az idő múlásával volt baja.
Amikor látom, hogy az épphogycsak csöppség fiam napról napra mennyit fejlődik, igyekszem nemmegpróbálni konzerválni az állapotot. Elhiszem, hogy sok anyuka álma egy cserfes hároméves kislány, de szerintem a 28 éves anyányi lányában is találhat(na) értékelnivalót, ha elfogadná, hogy mindegyikünkben ott ketyeg az óra.
Felálltam és tovább indultam, a nap kezdett lebukni a hegyek mögé és hűvösre fordult az idő. A gyerek még mindig aludt.
Eszembe jutott, hogy ez nem lesz mindig így. Sőt, soha többé nem lesz pont így. És talán épp ezért szép, épp ezért szeretjük és épp ezért fáj egy kicsit. Nem szabad konzerválni a létet. Nem szabad egy egész életen át csak az elismerés után teperni, mint ahogy szépen lassan nekünk is el kell engedni a kisgyerek kezét. Különben ő tépi ki magát az ölelésből, és ki tudja, dacból hová szalad.
Megint megjelent előttem a régi ismerős arca. Mikor utoljára belebotlottam, már nagyon nagy pocakom volt, és valahogy kínos lett volna az 52 kilós önmagam után a 92 kilósat bemutatni, így csak csendben csodálkoztam.
Valahol mélyen, a ketyegés mellett ott ült bennem az érzés, hogy egyszer, mikor máshol lesz rám szükség, és nem a pelenkázó mellett, még lehet belőlem a szakma csillaga.
Eszembe jutott, hogy délelőtt rátaláltam egy ismerősre, aki azóta megnősült. Ha valami másképp történt volna, ha ha-k hosszú sorozata másképp sül el, talán nekünk is több közünk lett volna egymáshoz, és soha nem ismerem meg a férjem. De nem is ez a lényeg. Szakmailag nagyra becsült, komoly jövőt jósolt nekem, mikor még csak első éves voltam. A szakirányválasztás előtt egyszer leültünk beszélgetni, és elmondta a gondolatait a rokonszakmákról.
Nem is beszéltünk másról, csak arról, hogy milyen lehetőségek vannak, hol vannak átfedések, melyik végzettség nyújthat az életben több lehetőséget az elhelyezkedésre. Akkor, és utána még nagyon sokáig azt gondoltam, hogy egyszer, egy bizonyos szakmában szakember leszek, és persze mellette élem az életem. Igyekeztem olyan hivatást választani, amiben éreztem kihívást, ahol úgy gondoltam, hogy minden energiámat maximálisan ki tudom használni a cél érdekében.
Hogy milyen cél érdekében? Érvényesülés, pénz, karrier, hatalom? Nem igazán. Leginkább az elismerésre vágytam. Meghökkentőt, újat, merészet akartam csinálni, mégis olyat, ami az emberek orra előtt van. Newtont a végletekig tisztelem a szemléletéért. Nem fogadott el axiómákat, számára nem létezett trivia. Feltette a legfontosabb kérdést: miért?
Igyekeztem a munkámban az emberi miértekre nemhogy választ találni, hanem megismerni a miértek mechanizmusát, és egy lépéssel megelőzni a miértet. Én akartam feltenni a kérdést nekik: miért?
Aztán terhes lettem, miközben szerveztük az esküvőt, és úgy éreztem, igazán jól kézben tudom tartani a dolgokat. Szorosan ütemezve, de minden belefért. Dolgoztam, gondoltam a babára, jól éreztük magunkat egymással, néha szórakoztunk is. Hogy mi volt a létem értelme? Nem fogalmaztam meg magamnak igazán. A pályám kezdetén talán valóban az elismerés volt a legfontosabb. Hajtsatok fejet előttem. Nem azért, mert uralkodni akarok rajtatok, hanem mert érezni akarom, hogy sokat érek. Hogy fontos vagyok és sokat tettem veletek, értetek.
Jó lenne azt mondani, hogy a fogantatás pillanatától kezdve megváltozott az életem, de soha nem volt ekkora önismeretem. Az egész terhesség rohanásról szólt, kétségek és örömök hullámvasútjával fűszerezve. A biológiai óra - nem a saját, hanem a babáé - az első pillanattól ketyeg. És könyörtelenül elhoz minden pillanatot. Az elején tőle voltam kába, aztán tőle kezdett el nőni a hasam, és eljöttek a kevésbé várt pillanatok is: összeért a combom (aki tudatára ébredt már önnön hízásának, az tudja, milyen érzés felfedezni, hogy a comb a közepénél többé nem ropogós, feszes pipihusi, hanem tundrabugyi módjára lóg és minden lépésnél kajánul szorul össze, mintha azt mondaná: engem nem tudsz csak úgy levetni), tele lett pattanással a hátam felpuffadtam, feldagadtam, bevizesedtem, szuszogtam és mint a kalács, túlkeltem önnön tartályomon, végül, az utolsó héten még a hasam is kirepedt.
És közben ott ketyegett az óra. A monoton hang nem mondott semmit, csak jelen volt. Napról napra, gondolatfoszlányról gondolatfoszlányra kényszerültem feladni a belső ketyegés miatt a munkával kapcsolatos gondolatokat, hogy helyet adjak magam helyett nekem, az anyának, aki majd megszületek.
A terhességen merengve megint megsimogattam az alvó kisfiam, és belekortyoltam a magammal hozott teába, hogy tovább áradjanak a gondolatok.
A hazatérés után nem pusztán rettegésből, félelemből, szeretetből, kényszerből és megannyi érzés szürke kavalkádjából eredt az a határtalan belső erő, amivel képes voltam hónapokig szinte rabszolgája lenni egy magatehetetlen kis húsgolyónak. A törődés, a szeretet, a gondozás több lett: életforma, életcél.
Azelőtt nem nagyon tudtam elhinni, sőt, kategorikusan elutasítottam, hogy valaki csak a családjának éljen. Ma másképp gondolom. Az első és legelemibb változás a szemléletemet formálta. Most úgy gondolom, hogy nincs egyetlen, csupa nagybetűs életcél. Van sok apró, és néhány nagyobb. Ezek követik egymást, és talán leginkább időszakokról lehet beszélni. Valószínűleg ez rajtam kívül az egész emberiségben tudatosult már, viszont meglehetősen javult a közérzetem, amikor én is felismertem a dolgot.
20 évesen a legfontosabb az elismerés volt, "valamit letenni az asztalra". Intenzíven éltem meg minden egyes percét az életemnek, és a mai napig fel tudom vállalni az akkori önmagam. Pedig nem kevés balhéban voltam benne, és nem is mindig előnyös szerepben.
Mostanra, ha a munkát tekintem, nem az elismerés a fontos. Az egyetlen lényeges dolog, hogy abból, amit teszek, fenn tudjunk maradni. Ez most persze aránytalan kijelentés, hiszen nem én vagyok az egyetlen kereső. De ha a világomat egy egésznek, és saját magam, mint a jelen boncolás tárgyának tekintem, akkor kiejelenthetem: a tárgyi személy célja, munkáját gyermekének és szűk családi életének alárendelve, a munkába fektetett energia minimalizálásával az érzelmi élet szükségletei kielégítésének maximalizálása. Na, ezt jól megaszontam.
A lényeg, hogy 180 fokot fordult az életem. Ami eddig fontos volt, az most egyértelműen alárendelt, amiről pedig úgy gondoltam, hogy az élet "normál" velejárója, arról egyre inkább kezdem sejteni, hogy talán nem csak jelenlegi, hanem mindenkori énem lényege. És nem csak biológiai értelemben...
Ettől függetlenül nem ringatom magam abba a hitbe, hogy 1. ez mindig így marad és én mindig élvezni fogom, 2. a gyerekem (családom) mindig ezt várja el tőlem, és mindig élvezni fogja, hogy nonstop körülötte forgolódom.
Sokszor eszembe jut, amit anyám szokott emlegetni, ha az óvoda kerül szóba: "három éves múltál, mikor oviba mentél. Mikor első nap hazajöttél, már nem azt az aranyos, szófogadó kislányt kaptam vissza, akit reggel bevittem."
Ez nekem sokáig fájt, és hiába gyötörtem magam, nem tudtam megfejteni, hogyan "romlottam el". Hiszen én ugyanúgy szerettem az anyukám másnap, harmadnap is, sőt, ma is. Csak épp megváltoztunk. Azt hiszem, neki sokkal inkább az idő múlásával volt baja.
Amikor látom, hogy az épphogycsak csöppség fiam napról napra mennyit fejlődik, igyekszem nemmegpróbálni konzerválni az állapotot. Elhiszem, hogy sok anyuka álma egy cserfes hároméves kislány, de szerintem a 28 éves anyányi lányában is találhat(na) értékelnivalót, ha elfogadná, hogy mindegyikünkben ott ketyeg az óra.
Felálltam és tovább indultam, a nap kezdett lebukni a hegyek mögé és hűvösre fordult az idő. A gyerek még mindig aludt.
Eszembe jutott, hogy ez nem lesz mindig így. Sőt, soha többé nem lesz pont így. És talán épp ezért szép, épp ezért szeretjük és épp ezért fáj egy kicsit. Nem szabad konzerválni a létet. Nem szabad egy egész életen át csak az elismerés után teperni, mint ahogy szépen lassan nekünk is el kell engedni a kisgyerek kezét. Különben ő tépi ki magát az ölelésből, és ki tudja, dacból hová szalad.
Megint megjelent előttem a régi ismerős arca. Mikor utoljára belebotlottam, már nagyon nagy pocakom volt, és valahogy kínos lett volna az 52 kilós önmagam után a 92 kilósat bemutatni, így csak csendben csodálkoztam.
Valahol mélyen, a ketyegés mellett ott ült bennem az érzés, hogy egyszer, mikor máshol lesz rám szükség, és nem a pelenkázó mellett, még lehet belőlem a szakma csillaga.
