Azt hiszem, nem is külön postot, hanem külön blogot érdemel a szoptatás. Lássuk, mit tudunk róla a szak- és kevésbé szakmai irodalom alapján:
Hirtelen ennyi jut eszembe.
A kórházban nem sok esélyt adtak, viszont ahogy hazai terepen átgondoltam a dolgot, egyszerűen valahonnan mélyről jött a meggyőződés, hogy ez kell nekem, és sikerülni fog. Az első otthoni szoptatáshoz rendesen felkészültem. Büfiztetéshez pelenka, a másik mellre tunkolós rongy, bekészítve a cukros víz és a tápszer is.
A cukros vizet egyébként a dokink ajánlotta arra az esetre, mikor épp nem találkozik a kereslet és a kínálat. Egy deci forralt vízhez egy kiskanál cukrot kell adni, és kész. Később ezt megturbóztuk, ha kellett, és a forralt vízbe pár szem édesköményt áztattunk. Ez sokban segített, mivel a szélgörcsöket rotyogós szélkitörésekké változtatta.
Mivel mi tablettában kaptuk a D-vitamint (a bélflóra által termelt K-vitaminnal együtt a két olyan elem, amit viszont nem tartalmaz az anyatej), ezért kétnaponta fél-egydecis forralt vizes lazsálást engedtem meg magamnak. Héthónapos korától aztán már tabletta formájában is be tudta venni a vitamint, úgyhogy teljes megelégedettségére akkor csak és kizárólag anyatejen élt.
Szóval a kanapén ülve, még mindig a gátseb által korlátozott mozgással odavettem az éhesen nyekergő gyereket, és hátradőlve mellre tettem. Már önmagában a kórházihoz képest óriási kényelem is megnyugvással töltött el, és ahogy lenéztem, láttam, hogy ott csurog a szája szélén a tejhab.
Aztán éreztem, hogy kifogyott a tartály. Nem baj, gondoltam, áttesszük a másikra. Ott is lelkesen cummogott, végül az is kifogyott. Mikor éreztem, hogy már nem jön semmi, és a fájdalom élesen, egészen a lapockám alá nyilallt, elővettem az első számú titkos fegyvert, a tápszert. Gondolom, ez még a kórházból berögzült dolog lehetett, hiszen ott teljesen természetesnek tűnt, hogy orrba-szájba tápszert nyomnak.
Mikor ez is kifogyott, megpróbáltam a cukros vizet, de az már folyt ki a száján, ráadásul egyre hangosabban nyöszörgött. A kezdeti önbizalmam pillanatok alatt átalakult a hatodik világméretű tejválság okozta pánikká, és kétségbeesetten próbáltam csitítgatni. Egyszer csak felemeltem, hogy egymás szemébe nézzünk, mert az néha bevált az eddigiekben is.
Ebben a pillanatban a szájából - az apja beszámolója szerint - a sarkáig érő 5 centis sugár csapott ki, teljesen beterítve engem, a kanapét és az egész környéket.
A sírás fél percen belül abbamaradt, és édes álomba szenderült a kisfiam.
A szoptatásról szóló cikkeket és írásokat lázasan túrva jutottam arra a következtetésre, hogy a jóllakottság utáni cumizgatás, a komfortszopás teljesen normáis velejárója a szoptatott gyerek működésének. Ma már tudom, hogy a "20 perc szopi, és vége" hozzáállás nem jó. Egyrészt nincs a gyerekben időautomata, ami jelezné, hogy mikor járt le a szopási idő, másrészt maga a folyamatos inger serkenti a leginkább a tejtermelést. Később, mikor kezdett tudatára ébredni, hogy van keze, elkezdte piszkálni az épp pihenő bimbót, ami hasonló reakciót váltott ki.
Persze kezdő anyaként majdnem minden szoptatást végigkönnyeztem. Egyrészt így próbálta a szervezetem levezetni a rettegést, hogy vajon nem éhezik-e a gyerek, másrészt pedig össze-vissza be volt repedve mindkét mellbimbóm. Az apja hamarosan kis vámpírnak kezdte szólítani a gyereket, mert bizony sokszor véres húscafatot csinált belőlem. Két hónapon át küzdöttem saját magammal, hogy a fájdalom ne tántorítson el az elhatározásomtól.
Éjjel-nappal, amikor csak nyekkent a gyerek, azonnal végigzongoráztam a repertoárt: hideg van, meleg van, tele a pelenka, szopi. Persze az esetek 95%-ában ez utóbbi volt. A folyamatos kínok elkerülése érdekében még az elején kétségbeesetten nyúltam a bimbóvédőért, ami végeredményben hasznos segítőtársnak bizonyult.
Ez a találmány egy kis szilikon kupak, amit különböző árfekvésben adnak, és nem is feltétlenül van szükség a legdrágábbra. Ráadásul, mivel egy csomagban mindjárt kettő van, és a gyereknek egy szája van, kapásból tartalék is van belőle. Az alakját tekintve egész jól követi a feltelt mellek alakját, bár leginkább a gyerek fején mutat jól, amitől azonnal mosoly fakad a szétszaggatott anya arcán.
A szétázott, szétcincált húsdarabnak a kupak miatt van egy kis menekülő útvonala, és mivel a tej a szívás után felgyűlik a bimbóvédő tetejében, mindig akad egy kis tartalék, amíg a tejmirigyek kiizzadják magukból az újabb adagot. Persze ettől függetlenül azért nem árt néha edzeni is a kupak nélküli időkre, mert ez is olyan, mint a szex, szilikon és latex nélkül az igazi.
Némi egérutat nyerve a bimbóvédőnek köszönhetően nekiláttam feltúrni a tejszaporításról szóló valamennyi leírást. Mivel egész nap a felsőtestemmel voltam elfoglalva, nekem a legegyszerűbb, főleg a bucira fűtött panelban a félpucér állapot volt, amire akkor cuppant rá az ifiúr, mikor csak akart.
Emellett folyamatosan ittam, míg az első 2-3 hónapban érdekes módon semmiféle ételt nem kívántam, és alig ettem. Tegyük hozzá, hogy volt miből táplálni az apróságot, és még így sem fogytam 75 kilo alá.
Egyik ismerősöm tanácsa alapján kipróbáltam a baracklevet. Sokáig ez volt az az ital, amiből meg tudtam inni a napi 3-4 litert, aztán mikor már leginkább csak a tapétaragasztó jutott eszembe róla, elkedztem áttérni más gyümölcslevekre is. A sok víz és a rengeteg cukor hamarosan meghozta a kívánt hatást. Egy-egy dobozt képes voltam álló helyzetben, egy szuszra lenyomni, és onnantól számítva kb. háromnegyed órán belül feltelt a tejcsárda.
Amikor a 3 hónapos nagy mennyiségi ugrásnál ismét vissza kellett nyúlnom az addigra elhagyott cukros vízhez, az addig is lelkesen fogyasztott tejserkentő teák mellé beújítottam a kecskerutafüvet. A hatás itt sem maradt el.
A sok összebújva töltött óra, a rengeteg komfortcumizás, a korlátlan rendelkezésre állás jót tett, és legszívesebben visszamennék a szülészetre, hogy íme, szopik. A világegyetem igazságérzete azonban gyorsabb volt nálam, és nemes egyszerűséggel megszüntette a szülészetet.
Az első időszakban az egész család forgatta a szemeit, hogy állandóan szopik a gyerek, nekem meg állandóan kilóg valamelyik mellem. Apám az első időkben rosszul volt, ha meglátta, hogy mire készülök, sőt, kiment a szobából. Mire fél éves lett a kismanó, már képes volt kedélyesen odadőlni, és vigyorogva, 10 centiről nézni az unokáját, milyen pofákat vág evés közben.
Azokban a ritka pillanatokban, mikor úgy éreztem, hogy most talán nem helyénvaló a tömegben szoptatni, körülnéztem, és mindig láttam majszoló embereket. Ilyenkor pedig eszembe jutott, hogy mivel szalámis zsemlét nem nyomhatok a kezébe, az én fiam így eszik és pont. A nyilvános szoptatás miatt egyébként soha nem volt gondom, sőt. A fiatalabbak szemérmesen elnéztek, de az idősebb korosztály a nőt figyelmen kívül hagyva, meghatottan tudja nézni az anyján csüngő gyereket, és részese lesz ennek a mélyről jövő, ősi csodának.
Az idő előrehaladtával már nem csak a deklaráltan szoptatós helyen tudtam szoptatni, hanem fekve, állva, sokszor még a vécén ülve is meg kellett kínálni a gyereket.
Annak, aki nem érzi magát kiszolgáltatva ezáltal a függőség által, a legnagyobb csoda. Mióta gyerekem van, értem a Fehérló fia mondát, azóta értem, mekkora erő a saját testemmel táplálni egy másik életet.
Ahogy nyiladozik a gyerek értelme, egyre viccesebb pofákat vág, és egyre inkább kialakul az a leírhatatlan, kimondhatatlan összetartozás anya és gyermeke között, ami csak nekünk jár. Egy félvigyor, egy megnyugtató pislantás többet mond, mint bármi.
Sőt, bár az elején nem hittem volna, a kezdeti másfél-kétórás szoptatások is lecsökkentek. Egy-egy érdekesebb játéknál néha elég 2-3 perc ahhoz, hogy feltankoljon a lurkó, és már rohan is vissza labdát gurítani.
- egyszerű
- gyors
- steril
- az életkornak megfelelő összetételű (a koraszülöttek például jóval kevésbé zsíros, könnyebben emészthető tejet kapnak, mint mondjuk egy féléves)
- a legegészségesebb (tele van minden vitaminnal, nyomelemmel, tápanyaggal, immunanyaggal, de még emésztő enzimeket is tartalmaz)
- édes (ellentétben a tápszerrel, ami nem édes, viszont nekem kifejezetten büdösnek tűnt)
- erősíti az anya-gyermek kapcsolatot
- csökkenti a méhnyak-rák kockázatát (mondjuk az érdekes, hogy pont a méhnyakrákot vírus okozza, tehát - szerintem - sokkal inkább a laktációs hormonok libidócsökkentő hatásának köszönhető a tendencia)
- jótékony hatással van a hormonháztartásra
- késlelteti a peteérést
- az emésztő enzimeknek köszönhetően a legkíméletesebb orrcsepp
- a kisebesedett mellbimbóra kenve gyorsítja a sebgyógyulást (feltételezem, hogy ez nem a mellbimbó speciális tulajdonsága, úgyhogy más sebekre is jó áthidaló módszer lehet)
Hirtelen ennyi jut eszembe.
A kórházban nem sok esélyt adtak, viszont ahogy hazai terepen átgondoltam a dolgot, egyszerűen valahonnan mélyről jött a meggyőződés, hogy ez kell nekem, és sikerülni fog. Az első otthoni szoptatáshoz rendesen felkészültem. Büfiztetéshez pelenka, a másik mellre tunkolós rongy, bekészítve a cukros víz és a tápszer is.
A cukros vizet egyébként a dokink ajánlotta arra az esetre, mikor épp nem találkozik a kereslet és a kínálat. Egy deci forralt vízhez egy kiskanál cukrot kell adni, és kész. Később ezt megturbóztuk, ha kellett, és a forralt vízbe pár szem édesköményt áztattunk. Ez sokban segített, mivel a szélgörcsöket rotyogós szélkitörésekké változtatta.
Mivel mi tablettában kaptuk a D-vitamint (a bélflóra által termelt K-vitaminnal együtt a két olyan elem, amit viszont nem tartalmaz az anyatej), ezért kétnaponta fél-egydecis forralt vizes lazsálást engedtem meg magamnak. Héthónapos korától aztán már tabletta formájában is be tudta venni a vitamint, úgyhogy teljes megelégedettségére akkor csak és kizárólag anyatejen élt.
Szóval a kanapén ülve, még mindig a gátseb által korlátozott mozgással odavettem az éhesen nyekergő gyereket, és hátradőlve mellre tettem. Már önmagában a kórházihoz képest óriási kényelem is megnyugvással töltött el, és ahogy lenéztem, láttam, hogy ott csurog a szája szélén a tejhab.
Aztán éreztem, hogy kifogyott a tartály. Nem baj, gondoltam, áttesszük a másikra. Ott is lelkesen cummogott, végül az is kifogyott. Mikor éreztem, hogy már nem jön semmi, és a fájdalom élesen, egészen a lapockám alá nyilallt, elővettem az első számú titkos fegyvert, a tápszert. Gondolom, ez még a kórházból berögzült dolog lehetett, hiszen ott teljesen természetesnek tűnt, hogy orrba-szájba tápszert nyomnak.
Mikor ez is kifogyott, megpróbáltam a cukros vizet, de az már folyt ki a száján, ráadásul egyre hangosabban nyöszörgött. A kezdeti önbizalmam pillanatok alatt átalakult a hatodik világméretű tejválság okozta pánikká, és kétségbeesetten próbáltam csitítgatni. Egyszer csak felemeltem, hogy egymás szemébe nézzünk, mert az néha bevált az eddigiekben is.
Ebben a pillanatban a szájából - az apja beszámolója szerint - a sarkáig érő 5 centis sugár csapott ki, teljesen beterítve engem, a kanapét és az egész környéket.
A sírás fél percen belül abbamaradt, és édes álomba szenderült a kisfiam.
A szoptatásról szóló cikkeket és írásokat lázasan túrva jutottam arra a következtetésre, hogy a jóllakottság utáni cumizgatás, a komfortszopás teljesen normáis velejárója a szoptatott gyerek működésének. Ma már tudom, hogy a "20 perc szopi, és vége" hozzáállás nem jó. Egyrészt nincs a gyerekben időautomata, ami jelezné, hogy mikor járt le a szopási idő, másrészt maga a folyamatos inger serkenti a leginkább a tejtermelést. Később, mikor kezdett tudatára ébredni, hogy van keze, elkezdte piszkálni az épp pihenő bimbót, ami hasonló reakciót váltott ki.
Persze kezdő anyaként majdnem minden szoptatást végigkönnyeztem. Egyrészt így próbálta a szervezetem levezetni a rettegést, hogy vajon nem éhezik-e a gyerek, másrészt pedig össze-vissza be volt repedve mindkét mellbimbóm. Az apja hamarosan kis vámpírnak kezdte szólítani a gyereket, mert bizony sokszor véres húscafatot csinált belőlem. Két hónapon át küzdöttem saját magammal, hogy a fájdalom ne tántorítson el az elhatározásomtól.
Éjjel-nappal, amikor csak nyekkent a gyerek, azonnal végigzongoráztam a repertoárt: hideg van, meleg van, tele a pelenka, szopi. Persze az esetek 95%-ában ez utóbbi volt. A folyamatos kínok elkerülése érdekében még az elején kétségbeesetten nyúltam a bimbóvédőért, ami végeredményben hasznos segítőtársnak bizonyult.
Ez a találmány egy kis szilikon kupak, amit különböző árfekvésben adnak, és nem is feltétlenül van szükség a legdrágábbra. Ráadásul, mivel egy csomagban mindjárt kettő van, és a gyereknek egy szája van, kapásból tartalék is van belőle. Az alakját tekintve egész jól követi a feltelt mellek alakját, bár leginkább a gyerek fején mutat jól, amitől azonnal mosoly fakad a szétszaggatott anya arcán.
A szétázott, szétcincált húsdarabnak a kupak miatt van egy kis menekülő útvonala, és mivel a tej a szívás után felgyűlik a bimbóvédő tetejében, mindig akad egy kis tartalék, amíg a tejmirigyek kiizzadják magukból az újabb adagot. Persze ettől függetlenül azért nem árt néha edzeni is a kupak nélküli időkre, mert ez is olyan, mint a szex, szilikon és latex nélkül az igazi.
Némi egérutat nyerve a bimbóvédőnek köszönhetően nekiláttam feltúrni a tejszaporításról szóló valamennyi leírást. Mivel egész nap a felsőtestemmel voltam elfoglalva, nekem a legegyszerűbb, főleg a bucira fűtött panelban a félpucér állapot volt, amire akkor cuppant rá az ifiúr, mikor csak akart.
Emellett folyamatosan ittam, míg az első 2-3 hónapban érdekes módon semmiféle ételt nem kívántam, és alig ettem. Tegyük hozzá, hogy volt miből táplálni az apróságot, és még így sem fogytam 75 kilo alá.
Egyik ismerősöm tanácsa alapján kipróbáltam a baracklevet. Sokáig ez volt az az ital, amiből meg tudtam inni a napi 3-4 litert, aztán mikor már leginkább csak a tapétaragasztó jutott eszembe róla, elkedztem áttérni más gyümölcslevekre is. A sok víz és a rengeteg cukor hamarosan meghozta a kívánt hatást. Egy-egy dobozt képes voltam álló helyzetben, egy szuszra lenyomni, és onnantól számítva kb. háromnegyed órán belül feltelt a tejcsárda.
Amikor a 3 hónapos nagy mennyiségi ugrásnál ismét vissza kellett nyúlnom az addigra elhagyott cukros vízhez, az addig is lelkesen fogyasztott tejserkentő teák mellé beújítottam a kecskerutafüvet. A hatás itt sem maradt el.
A sok összebújva töltött óra, a rengeteg komfortcumizás, a korlátlan rendelkezésre állás jót tett, és legszívesebben visszamennék a szülészetre, hogy íme, szopik. A világegyetem igazságérzete azonban gyorsabb volt nálam, és nemes egyszerűséggel megszüntette a szülészetet.
Az első időszakban az egész család forgatta a szemeit, hogy állandóan szopik a gyerek, nekem meg állandóan kilóg valamelyik mellem. Apám az első időkben rosszul volt, ha meglátta, hogy mire készülök, sőt, kiment a szobából. Mire fél éves lett a kismanó, már képes volt kedélyesen odadőlni, és vigyorogva, 10 centiről nézni az unokáját, milyen pofákat vág evés közben.
Azokban a ritka pillanatokban, mikor úgy éreztem, hogy most talán nem helyénvaló a tömegben szoptatni, körülnéztem, és mindig láttam majszoló embereket. Ilyenkor pedig eszembe jutott, hogy mivel szalámis zsemlét nem nyomhatok a kezébe, az én fiam így eszik és pont. A nyilvános szoptatás miatt egyébként soha nem volt gondom, sőt. A fiatalabbak szemérmesen elnéztek, de az idősebb korosztály a nőt figyelmen kívül hagyva, meghatottan tudja nézni az anyján csüngő gyereket, és részese lesz ennek a mélyről jövő, ősi csodának.
Az idő előrehaladtával már nem csak a deklaráltan szoptatós helyen tudtam szoptatni, hanem fekve, állva, sokszor még a vécén ülve is meg kellett kínálni a gyereket.
Annak, aki nem érzi magát kiszolgáltatva ezáltal a függőség által, a legnagyobb csoda. Mióta gyerekem van, értem a Fehérló fia mondát, azóta értem, mekkora erő a saját testemmel táplálni egy másik életet.
Ahogy nyiladozik a gyerek értelme, egyre viccesebb pofákat vág, és egyre inkább kialakul az a leírhatatlan, kimondhatatlan összetartozás anya és gyermeke között, ami csak nekünk jár. Egy félvigyor, egy megnyugtató pislantás többet mond, mint bármi.
Sőt, bár az elején nem hittem volna, a kezdeti másfél-kétórás szoptatások is lecsökkentek. Egy-egy érdekesebb játéknál néha elég 2-3 perc ahhoz, hogy feltankoljon a lurkó, és már rohan is vissza labdát gurítani.
Azt azért nem állítom, hogy csak kifejezett előnyökkel jár a szoptatás. Úgy vettem észre, hogy azok, akik anyatejjel táplálják a gyereküket, és az igény szerinti szoptatást támogatják (nem óraműnek állítják be, hogy háromóránként egyen, hanem mikor éhes adnak neki, mikor nem, akkor nem tömik), azok sokkal szorosabb viszont ápolnak a gyerekükkel. Azt hiszem, hogy ez a bennsőség sokkal kevésbé köszönhető az anya szándékainak, mint inkább a hormonoknak. Az első fél évben sokszor éreztem azt, hogy egy hormonvezérelt zombi vagyok, aki azt teszi, amit a vegyületek diktálnak, és az ő akaratuk szerint örül, bánatos, üvölt vagy tombol.
A szoptatás kapcsán meg kell említeni a szülői páros másik felét. Szerintem az apák javarésze nincs tisztában azzal, hogy mikor a párjuk azon aggódik, hogy lesz-e elég tej, akkor az sokkal több egy pretizskérdésnél. Egzisztenciális kérdés, egy olyan megmagyarázhatatlan kényszer, amit csak átélni lehet. Sajnos, őszintén be kell vallanom, hogy Csabi ebben az időszakban akármit tehetett volna, egyrészt nem tudtott volna helyesen cselekedni, mert nem tudta a legnagyobb jóindulat mellett sem átélni azt, amit én, másrészt - kicsit szégyenlem - nem érdekelt, hogy mit tesz és mit gondol. A legmélyebb depresszió idején volt olyan, hogy áhítottam azokat az időket, mikor az apák messze dolgoztak a családjuktól, és ünnepnapnak számított, ha megjelentek. Akkor úgy gondoltam, sokkal egyszerűbb lenne az életem, ha csak ketten lennénk a gyerekkel. Nem állítom, hogy az eszem józanabbik fele tartott vissza attól, hogy elüldözzem. Sokkal inkább az óriási és feltétlen szeretete volt, ami mellettünk tartotta. Mindketten rettenetesen szenvedtünk, mert nemhogy felkészületlenek voltunk, de erről az állapotról senki sem beszélt soha nekünk.
A hasonszőrű kismamáknál körbepuhatolózva kiderült, hogy nem állunk egyedül a problémával. A kisgyerek megérkeztével, a szoptatás beköszöntével, és az olyan központi kérdésekkel, mint például, hogy milyen útvonalon menjünk sétálni, ahol kevés erős zaj van, és a levegő is jó, nem nagyon jutott energiám a házasélet ápolására.
Egészen a szülés napjáig megőrültem a szexért, tízszeres élvezettel vetettem bele magam. Másnaptól azonban nem csak a gyógyulgató heg tartott vissza az ágybabújástól. A nem kívántam nem jó kifejezés. Még csak nem is undorodtam tőle, bár sokaktól hallottam, hogy igyekeztek a szoptatásig az összes férfinyomot, még az érintéseket is kényszeresen lemosni magukról. Egyszerűen olyan fokú közöny fogott el, ha megláttam a férjem, mintha egy másik nő lenne.
Képtelen voltam a gondolattal foglalkozni, hogy mi lenne, ha most, mikor mélyen alszik a gyerek, megpróbálna kikezdeni velem. Az első pár tétova próbálkozása után egyébként inkább annyiban hagyta az egészet.
A gyermekágy leteltével ugyan megkaptuk a zöld jelzést a nőgyógyásztól, sőt, még a fogamzásgátlót is kiváltottam (azonnal 3 csomagot), de pár szem után eltettem a csomagot. A szülés utáni első póbálkozás - talán mert készültem is a fájdalomra - minden volt, csak nem kellemes. Kb. ilyen érzés lehet a plüssmacinak, ha egy száraz üvegmosóval próbálkák tisztára sikálni.
A vágás és a repedés okozta seb is feszült, égett, 17 éves korom óta előszőr gondoltam, hogy "végezz már".
Ezekről a dolgokról egy olyan férfival beszélni, aki amúgy sem egy önbizalombajnok, és aki a tündibündi , mosolygós felesége helyett visszakapott egy üvöltő-prdító-bőgő házisárkányt, nem tartozik a legsikeresebb vállalkozások közé. Legelőször talán fél év elteltével sikerült őszintén beszélni arról, hogy nekem sem jó ez az állapot, és változtatni szeretnék rajta.
Sajnos az addigi viselkedésem nemmúlt el nyomtalan, és a megfélelmlített, önmagát megtűrtnek érző férfinél sokáig tartott, mire elkezdett belőle kibújni a hódító Vilmos.
Azoknak viszont, akik eljutnak addig, hogy tudatosan változtassanak a hozzáállásukon, van egy jó hírem: nálam is bejött, hogy utána még jobb. Van egy olyan érzésem, hogy nem is a szervi változások miatt - igen, hölgyeim, a természetes úton történő szülés után némileg jogosan nevezhetnek minket bukszának - nem is amiatt, hogy tudjuk, már elkeltünk és valaki csinált nekünk gyereket, hanem sokkal inkább azért, mert végre meg tudjuk becsülni, amit kapunk.
Az első év eltelte után bizakodva néztem a jövőbe. Amellett, hogy az akkor már Bubu néven emlegett csodaszép, kékszemű kisfiam még mindig bőségesen el tudtam látni anyatejjel, végre a férjemnek is tudtam egy szeletet adni magamból. Egy kicsit újra egymásba szerettünk, és a sértettség, a fájdalmak halványulni kezdtek.
