Alig vártam, hogy a kismanó betöltse a három hónapot, és mehessünk úszni. Hetekkel előtte elkezdtem kutatni a megfelelő hely után, ahol szép, biztonságos és egészséges környezetben kalimpálhat végre kedvére az én gombócom.
Mi tagadás, valóban gombóc volt, 10 hetes korára már nyoma sem volt a tejfrásznak. Ahogy összeszoktunk, és ahogy mind az ő jelzései finomultak, mind nekem sikerült kiismerni az apró nyösszentések jelentését, tökéletes összhangban vágtunk neki az első alkalomnak.
Anyám kijelentette, hogy mivel ő ezt szintén fontosnak tartja, ő lesz a babaúszás társfinanszírozója. A mindenkori anyagi helyzetünket figyelembe véve ez a nem túl nagy, de mégis rendszeres segítség jól jött, ráadásul kihúzta a hülye ajándékok méregfogát, mert így kimondottan hasznos dologra költhette azt, amit az unokájára szánt.
Néhány email és telefon után egy budai babauszoda tűnt az optimális választásnak. Elsősorban nem a helyszín és a szoszájöti miatt, hanem mert ott fogadtak barátságosan és csak iskoláskor alatti gyerekeknek fenntartott medencével.
Az első úszásra anyám kísért el minket, már nem is emlékszem, Csabi miért nem jött. Tény, hogy az elején rángatni kellett babaúszásra, de ahogy elkezdett nyílni a gyerek világa és őt is sikerült becsábítani a medencébe, egy csapásra elfelejtette, hogy ő fullad a szűk, gőzös térben.
Február volt és hideg, de szépe sütött a nap. Az uszodához mi értünk oda hamarabb, anyám még keringett valamerre. Bementem a gyerekkel, lepakoltam, de közben borzasztóan kapkodtam, mert feltolult bennem minden, ami elvárás lehet egy kiképzésben levő kisgyerekes szülővel szemben. Saját magamba fordulva még a recepción ülő kövérkés fickó érdeklődő visszafogottságát is bunkóságnak értékeltem.
Ettől függetlenül kellemes, visszafogott hely volt, a földszinti részen ruhásszekrénnyel, mosdóval, tornateremmel, szoláriummal, meg az ördög tudja még, mivel. A fehér csempe és járólap érdekes módon nem tette kórházszerűvé a helyet, hanem a berendezéssel kombinálva szolíd eleganciát kölcsönzött mindennek.
Innen nyílt az alsó szinten lévő medence, ahová csigalépcső vezetett le. A műanyag ajtót kinyotva úgy éreztem magam, mintha egy mosogatórongyot dobtak volna az arcomra. Megütötte az orrom az uszodaillat és elindultam lefelé.

A mosolygós hangú oktatónő még a telfeonban mondta, hogy egy új csoportba kerülünk, ahol egyelőre csak mi vagyunk. Azt mondta, hogy 2-3 héten belül betelik, de ha nem, akkor is megtartja nekünk szombaton 11-kor a foglalkozást.
A vízben épp egy kedves, mosolygós nő magyarázott, a hangját azonnal felismertem. Elmutogatta, hogy hol van az öltöző, mosdó, végül megkérdezte, hogy hoztunk-e úszópelenkát és biciklis gatyát. Mikor mondtam, hogy pelenka van, de nadrág nincs, azonnal előhúzott egy kis kosarat, amiben legalább 15 különféle nadrág volt.
A víz kellemes langyos volt, 30 fok körüli. Dia is bemászott mellénk, és míg a gyerek szokta a vizet, elmondta, hogy mi a foglalkozás menete. Legelső szabályként mondta, hogy semmi nem kötelező, a gyakorlatok azért vannak, hogy a folyamatot minden gyerek követni tudja és legyen nekik egy kis kapaszkodó a foglalkozások alatt.
Az első fél óra egy rövid masszírozás után mindenféle gyakorlatból állt, pl. hason tolás, lábtempó, stb. míg a második fél óra kötetlenebb játék volt.
Első nekifutásra kb. 40 percig ment üvöltés nélkül a dolog, akkor viszont úgy éreztem, hogy az élmény minden erőt kiszívott a gyerekből. Nagy dícséretet kaptunk, hogy ilyen piciként is milyen sokáig ment a dolog. Nem mondom, hogy míg a gyakorlatok alatt Diától kísérve fel-alá mászkáltam a medencében, addig egy percig sem éreztem magam kínosan azért, hogy a nagy nyilvánosság előtt teli torokból próbálom énkelni a megyavonatot, de az ember mindent megtesz a gyerekéért...
A második-harmadik alkalommal elkezdtük aktívan gyakorolni a "merülünk" felkiáltást. Mivel 6-8 hónapos korig megmarad a csecsemő búvárreflexe, nem kellett a félrenyeléstől tartani. Ez a reflex védi meg a gyereket attól, hogy ha nedves lesz az arca, beszippantsa a vizet. A gyakorlás eléggé triviális. Kimondom a jelszót, pl. "merülünk", majd felülről vizet csorgatok az arcára. Pár alkalom után már annyira rögzül benne a folyamat, hogy a szó hallatán automatikusan visszatartja a levegőt.
Nálunk ez annyira jól működött, hogy elég volt egy nagy levegőt vennem, és velem együtt visszatartotta a lélegzetét. A második alkalom végén pedig eljutottunk odáig, hogy nem kellettt a fejét lötykölnöm vízzel, hanem le is meríthettem. Persze első hallásra kegyetlennek tűnik, hogy először képen öntöm, aztán lenyomom a víz alá, de a hatás borzongató.
Az addig hanyatt-hason rúgkapáló gyerek előtt egy teljesen új dimenzió nyílik. Hirtelen birtokában lesz a mozgásnak, kisebb-nagyobb sikerrel irányítani tudja a dolgokat. 4-5 hónapos korában volt, hogy csak akkor engedte kihozni magát a vízből a fiam, ha cserébe még a lépcsőn cicit dugtam a szájába.
Persze a szülő számára is megvan az úszás jó oldala. Diáéknál a szauna ingyenes volt, a kismanó legkésőbb ott elaludt, és utána jó pár órán keresztül pihenhettem én is.
Annak, hogy a gyerek ne féljen, és bátran menjen a vízbe, az elején egyetlen feltétele van (azon túl, hogy legyen hozzá jó passzban), mégpedig hogy az, aki a kezében fogja, egy pillanatra se legyen határozatlan. Abban a pillanatban, ahogy arról kezdünk el fantáziálni, hogy kicsúszik a gyerek a kezünkből és nem fogjuk tudni elkapni, vagy az amúgy békés medencében feltűnik a nagy fehér cápa és bekapja a gyereket, vagy jaj, akármi történhet, lőttek az egésznek.
Nem állítom, hogy ezek a gondolatok nem suhantak át soha a fejemen. Sőt, az első nyáron a Balatonban állandóan attól rettegtem, hogy ha elengedem a víz alatt, akkor a Sióból fogják kifogni, mert nem találom meg.
Akkorra viszont már nem nyúlt vissza az én érzéseimhez, kialakította magában azt a fajta vízi önbizalmat, aminek köszönhetően pillanatnyi kétség nélkül tudta, hogy ott vagyok, és segítek, ha gond van. Addig pedig élete legnagyobb fröcsköléseit csapjuk és szanaszét játszuk magunkat.
Később, mikor az első helyet sajnálatos módon bezárták az idióta bérbeadó miatt, egy másik helyen folytattuk tovább az úszást. Itt más hangulatú volt a légkör. Közös foglalkozás nem volt, az oktatók mindenkihez külön-külön mentek oda és mutatták meg a következő lépést. Ezt a hozzáállást szintén szerettem. Ami itt kevésbé tetszett, az a gyerek szempontjából vett kérlelhetetlenség volt pár szülőben és oktatóban, akik tényként kezelték, hogy néha nem akar a gyerek úszni, és ettől függetlenül végigcsináltatták velük a "kötelező műsorszámot".
Mivel a babaúszás nekem is elsősorban szórakozás volt, visszautasítottam az ilyen jellegű felszólításokat, amit egy idő után tudomásul vettek az erélyesebb oktatók is.
A másik, ami kevésbé tetszett, az az árképzés volt. Alapvetően nem volt drága maga a foglalkozás, de csak épp a budipapírért  nem kértek pluszpénzt. Ezzel ellentétben Diánál kettes fokozatú árszint volt, viszont a szülői fürdőruhától az úszópelenkáig és az ingyenes szaunáig mindennel elláttak, ha kellett.
A harmadik hónap táján a szülés utáni depresszióba belecsöppenve - amiről azt hittem, engem soha nem talál meg - a hét szinte egyetlen vidám programpontja volt a szombat délelőtti babaúszás. Mindamellett, hogy nekem is segített mosolyogni, és látni, hogy más kismamák is bálnatermetűek, a gyereknek mozgás terén óriási előnyöket biztosított. Azt hiszem, nem véletlen, hogy fél évesen kapaszkodva bár, de szálegyenesen felállt a Bubu.