Talán messzebb kezdem, mint egy sima születéstörténetet szoktak. Tavaly augusztus végén megbeszéltük az "újjal" - még valami művésznevet kell neki találnom, - hogy igen, mi annyira jól elvagyunk együtt, hogy belevághatnánk a gyerekcsinálásba. Magától nem mert vele előhozakodni, mert tudta, hogy min mentem keresztül, és mit vállalok fel, ha újrakezdeném. Legalábbis azt hitte, hogy tudja...

A csodás estét-éjszakát követő délután vasárnapi ebéden jártunk a szüleimnél, akik akkor mondták el, hogy apámnak nem a rettegett hepatitis támadta meg a szervezetét. Hasnyálmirigyrákja van.

Októberre összeköltöztünk, naponta jártam a kórházba a műtét után. Napközben bánat, éjjel csodavilág. Aztán hétvégente látogattam apámat. Mikor október végén Bubu betöltötte a három évet, elkezdett oviba járni. Napocska lett a jele. Csak kapkodtam az fejem, olyan gyorsan történtek a dolgok, és novemberben a hospice ravatala mellett tértem magamhoz. Mikuláskor temettük. Azóta sem dolgoztam fel.

A karácsonyt négyesben töltöttük, anyám is eljött szenteste, aztán hazament. Nana akkor éjjel fogant, szinte szó szerint a fa alatt.

Január elején villámgyorsan be akartam adni a válópert, de Csabira közben valami véresszájú válóperes ügyvédnő akaszkodott, aki iszonyatosan felhergelte. Közös megegyezés helyett végül márciusban adtam be egyoldalúan a pert. Eddig egy tárgyalás volt, júniusban.

A terhesség ettől függetlenül is megviselt volna. Hihetetlen hangulatingadozásaim voltak, tizennégyfejű házisárkánnyá változtam. Soha nem voltam ennyire elviselhetetlen, ezt tudom magamról. Ő elviselt és mellettem maradt. Persze engem is megtépáztak a hónapok.

Júniusban költöztünk, apámék házába. A felső szint üres volt, így legalább nem albérletet, hanem törlesztést fizetünk a lakásért, ami végre a miénk lesz. Saját otthon, hatalmas kert. Gyönyörű. Tavaly augusztusban azt beszéltük, hogy ideköltözünk. Mikor apámnak megígértem, hogy egy év múlva folyik a kert végében a mi házunk alapjába a beton, sírva fakadt, mint egy gyerek. Másik ház nem lett, de itt vagyunk.

Nos, ennyi a terhesség alatt történtekről. Idegroncs lettem, a kapcsolatunk rettenetessé fajult, a kicsifiamért rettegtem, hogy el ne vegyék tőlem, anyám a közelembe került, ami újabb belső konfliktusforrásokhoz vezetett. Egy szó, mint száz: nagyon vártam, hogy lebabázzak, és legalább részlegesen visszakapjam a testem.

Ezúttal annyira nem híztam meg, mint előtte. Nehéz is lett volna - 38 hetes terhesen még fociedzést tartottunk a gyerekkel. Persze vizesedtem, és mint gyakran, a lelki bajaim elől is sokszor kerestem az ételben a vígasztalást. Ettől függetlenül ismét sikerült megfigyelni a fenomént, hogy amint elmozdult a gyomrom a helyéről, nem éreztem a jóllakottságot. Fél év tömör éhség. Még jó, hogy az első pár hónapban nem nő a gyerek olyan mértékben, hogy azonnal elkezdjen rendezkedni...

A terhesség (most sem tudom sem várandósságnak nevezni, sem egyéb, patetikus jelzővel illetni - bevallom, utálok terhes lenni, de a végeredményért bármikor bevállalom) vége felé elmentem egy születésfelkészítő foglalkozásra. A 8 kismamából én voltam az egyetlen másodszor szülő, és ketten voltunk apa nélkül. Ő, Akinek Még Nincs Neve (nem párom, mert az a zokninak van), épp Franciaországban volt. A férfirésztvevők között volt a bólogató tacskóapukától egészen a szkeptikus macsóig mindenféle típus. Jól szórakoztam rajtuk, mikor a foglalkozás végén egy komplett szülést végignéztünk.

Maga a körítés engem személy szerint nem hatott meg túlzottan, viszont nagyon jól összefoglalta a dúla a szülés fázisait. És volt egy dal, ami egészen a lányom megszületéséig nem ment ki a fejemből. Napokig kiegyensúlyozottnak és boldognak éreztem magam. A Nanaapa 3 hetes távolléte alatt hazérő üzenetek pedig még tovább emeltek a lelkemen. Miután hazatért, kiderült, hogy fejben szeretjük egymást, de most ez az egyetlen kapocs, ami összetart. Túl sok és túl mély sebet szereztünk egymástól. Lassú gyógyulással múlókat.

Önmagamba visszatérve egyre inkább magamrautalva éreztem magam. Valahol felsejlett bennem a tudat, hogy az az erő, ami a kislány megszületéséhez kell, bennem van. Megvan.

Esténként, mikor az ágyban feküdtem, azt gondoltam végig, hogy alapvetően az egész berendezés hihetetlenül jól van megszerkesztve. A bőr, a szövetek, az izmok nem szabhatnak határt a tágulásnak, hiszen... No igen, itt eszembe jutottak azok a szemre egyáltalán nem fájdalmas mutatványok, amiket pajzánabb pillanataimban láttam mindenféle bevállalós művésznőktől. Szóval a dolog nem lehetetlen. Talán ez is fejben dől el, mint annyi minden más altesti kérdés.

Éjszakánként rendszeresen jósoltam, a csontjaim ropogtak. Sokszor azt hittem, be fog indulni pillanatokon belül. De az az érzés soha nem fogott el.

Szeptember elején már 4 kg körüli gyerekkel riogattak, elkezdtem a heti CTG-ket, vizsgálatokat. Azt hiszem, hogy sokaknak ettől a felesleges tortúrától indul be a szülés. Minden héten bumli be a városba, ücsörgés a folyosón, 20-30-40 perc a gépen, kikacsázás, hazaautókázás. Sokszor gyerekkel.

Talán másodszor mentem, mikor a Bubut nem tudtam hová tenni, vittem magammal. Korán mentünk, mintha vérvétel is lett volna. A büfében kapott reggelit, én pedig megvettem a menetrendszerinti literes vizet. Jól benyakalt belőle, és persze a CTG felénél kezdett el jelentőségteljesen toporogni. Mondtam neki, hogy bocs, de én most ki vagyok kötve. Okos gyerek lévén elkapta az épp belépő asszisztens köpenyét, és megcibálta, hogy néni, pisilni kell. Erre a luvnya csak annyit mondott, hogy "ó, azon én nem tudok segíteni" és kiment.

Miközben félhangosan morogtam az idióta felmenőiről, kihörpintettem a pohárból a vizet, a gyerek gatyáját pedig letoltam, gyerünk bele fiam...

A vizsgálat előtt a doki a kezemben-nyakamban-fülemen lógó cekkert vizsgálta, majd megkérdezte, hogy mit iszom. Mondtam, hogy ez már nem ivászat, sőt a fájásgörbe is ettől lengett be. "Ó, a gyermek vizelete?" - igen, mondtam. Szép szakmai megfogalmazás... "Öntse a lefolyóba nyugodtan, aztán ugorjon fel az asztalra."

No igen, valahogy így jutottunk el addig a hétig, aminek a végére ki voltam írva, az orvosom meg egy külföldi konferenciára utazott. Kedd, CTG, végre a kedves asszisztens. Papír kifogy, gyermek nyugvó állapotban, mint aki be akar kövülni. Nagy nehezen azért mégiscsak elkészült a papírcsík, egy másik orvos aláírta, lepecsételte, hazamentem.