Ebben a pillanatban négy éve, hogy megtudtam. Két éve írtam ki magamból...

Este 10 körül Csabi hozzám fordult, a szemembe nézett, és megkérdezte: „Emlékszel rá, hogy mi volt a szülésnél?” – „Igen, csak a fájdalomra nem emlékszem. Nagyjából minden pillanatot össze tudok rakni.”

„Vannak dolgok, amiket nem tudsz” – „Hogy jódot hoztak, miközben a kórlapomra öles betűkkel írták, hogy jódérzékeny? Tudom, már mesélted.”

„Nem. Emlékszel arra, hogy hozták az oxigént?” – „Igen, és örültem neki, mert azt hittem, kapok. De valahogy hamarabb kint volt a gyerek.”

„Nem neked hozták, hanem a gyereknek. Eddig nem mondtam el neked, mert nem akartam, hogy azonnal pánikolva érkezzünk haza. A gyerek szívhangja egyre rosszabb volt, aztán elveszítették. Leállt a szíve. Az oxigént neki hozták. Mikor elvitték, ballonnal lélegeztették, és a csecsemőintenzívre került. Azért volt más névtáblája, mint a többieknek. Két óra múlva tették át az újszülött-osztályra.”

A döbbenetem nem tudom leírni. Becsapva, átverve éreztem magam és mégis boldog, hálás voltam. Nem értettem, miért nem mondták el ezt nekem ott? Hiszen annyi baj származhatott volna az oxigénhiányból! Miért nem jött oda egyetlen neonatológus és mondta el: „asszonyom, lehet, hogy a fia egy egész életre sérült lesz”? Hogy maradhattam ki ebből? Hogy nem vettem észre? Vádak, önvád, harag, düh.

Aztán a felismerés: visszakaptam a gyerekem. Visszajött, megvan, él, óriási. És egészséges, hiszen épp délután írtam neki erről.

Felébredt. A karomban tartottam, és potyogtak rá a könnyeim. Már csak hálás voltam. Nem érdekelt, mi történt, kincset tartottam a kezemben és életemben először elkapott a féltés érzete.

A lakótelepi tűzijátékot éjfélkor együtt néztük, aztán hamar elaludt megint. Csak ültem mellette, és néztem hosszú órákon át, hajnalig.