Szempontunkból a gyermeknevelést képzési folyamatnak tekinthetjük, amelynek során a gyermeket megtanítják arra, hogy milyen játszmákat játsszon, és hogyan játssza azokat. Megtanítják ezenkívül az adott társadalmon belüli helyzetének megfelelő eljárásokra, rituálékra és időtöltésekre, de ezeknek kisebb a jelentőségük. Az, hogy milyen jól ismeri és milyen ügyesen gyakorolja az eljárásokat, rituálékat és időtöltéseket, meghatározza, hogy milyen lehetőségek kínálkoznak majd a számára - egyébként azonos feltételek mellett. Játszmái azonban meghatározzák, hogyan fog élni ezekkel a lehetőségekkel, és milyen kimenetelűek lesznek a számára adódó élethelyzetek. Forgatókönyvének, tudattalan élettervének elemeként kedvelt játszmái meghatározzák (megint csak azonos feltételek mellett) végső sorsát. is: házasságának és pályafutásának végeredményét és a halálát övező mozzanatokat.
A lelkiismeretes szülők nagy odaadással tanítják meg gyermekeiket az életkori szakaszaiknak megfelelő eljárásokra, rituálékra és időtöltésekre; nem kisebb gonddal választják ki azokat az iskolákat, kollégiumokat és egyházakat, amelyek az ő tanításaikat erősítik meg, ugyanakkor könnyedén mellőzik a játszmák problémáját., holott a játszmákból tevődik össze minden család érzelmi életének alapvető struktúrája. A játszmákat a gyermekek néhány hónapos koruktól kezdve alapvető mindennapi tapasztalatokban sajátítják el. Több ezer éve esik már szó ilyen kérdésekről, de meglehetősen általános, rendszertelen módon. A modem ortopszichiátriai irodalomban találkozunk módszeresebb megközelítési kísérletekkel, a játszma fogalma nélkül azonban csekély lehetőség van az ellentmondásmentes vizsgálódásra. A belső, egyéni pszichodinamika különböző elméletei eddig nem tudták kielégítően megoldani az emberi kapcsolatok problémáit. Ezek tranzakciós helyzetek, és a társadalmi dinamika olyan elméletét igénylik, amely nem vezethető le kizárólag az egyéni indítékokból. Tekintve, hogy ma még kevés olyan jól képzett gyermekpszichológus és gyermekpszichiáter működik, aki egyben a játszmaelemzésben is járatos volna, kevés megfigyeléssel rendelkezünk a játszmák keletkezéséről. Szerencsés módon az alábbi epizód egy nagy tudású tranzakcionalista analitikus jelenlétében zajlott. le.
A 7 éves Tominak az asztalnál megfájdult a gyomra; kérte, hogy távozhassék. Szülei azt ajánlották, hogy feküdjön le egy kicsit. Kistestvére, a 3 éves Miki, ekkor így szólt: "Nekem is fáj a gyomrom" - nyilvánvalóan ugyanarra a figyelemre pályázott. Apja néhány pillanatig nézte, majd megkérdezte: "Ugye, te nem akarod ugyanazt a játszmát eljátszani?" Erre Mikiből kitört a nevetés, és azt mondta: "Nem!"
Ha ebben a házban minden az étkezés vagy az emésztés körül forog, rémült szülei Mikit is azonnal ágyba dugják. Ha a gyerek és a szülők több ízben megismétlik ezt a produkciót, bizonyosra vehetjük, hogy a játszma beépült volna Miki jellemébe. Szülői közreműködéssel igen gyakran fordul elő ilyesmi. Akárhányszor csak elfogta volna a gyereket az irigység, amiért riválisa valamilyen kiváltságban részesült, beteget jelentett volna, hogy ő is kiváltsághoz jusson. A rejtett tranzakció ebben az esetben a következőből áll: (társadalmi szint) "Nem érzem jól magamat" + (pszichológiai szint) "Nekem is jár tőled kiváltság". Mikit azonban megkímélte a sors a hipochondriától. Lehet, hogy végül rosszabbul alakul a sorsa, de bennünket most nem ez érdekel. Az a lényeg, hogy egy játszmát in statu nascendi szétzúztak, ami azért sikerülhetett, mert az apa rákérdezett, amire a fiú nyíltan beismerte, hogy játszmát kezdeményezett.
Világosan látható ebből, hogy gyermekek teljes tudatossággal kezdeményeznek játszmákat. Mire pedig az inger és a válasz sémája berögzül, a játszmák kezdetei belevesznek az idők homályába, és rejtett természetüket társadalmi mozzanatok ködösítik el. Mindkettőt csak megfelelő eljárással ismerhetjük meg: az eredetet az analitikus terápia valamelyik változatával, a rejtett minőséget pedig antitézis révén. Az ilyen módszerű klinikai kísérletek világossá teszik, hogy a játszmák utánzó természetűek, és hogy eredendően a gyermek személyiségének Felnőtt (neopszichikus) oldala alakítja ki őket. Ha a Gyermek én-állapot feléleszthető a felnőtt játékosban, úgy ennek az oldalnak (a Gyermek én-állapot Felnőtt oldalának) a pszichológiai fogékonysága olyan szembeszökő, készsége az emberek manipulálására pedig olyan irigylésre méltó, hogy köznapi jelöléssel a pszichiátria "Professzorának" nevét kapta. Így aztán a játszmaelemzéssel foglalkozó pszichoterápiás csoportokban a legkifinomultabb eljárások egyike az, amikor a résztvevők megkeresik a kis "Professzort". A beteg korai, második és nyolcadik életéve közötti játszmateremtő kalandjait mindenki lenyűgözve, sőt gyakran (hacsak nem tragikusak a játszmák) derülten és vidáman hallgatja, amibe az előadó maga is bekapcsolódhat, jogos önelégültséggel és magabiztossággal. Ha egyszer már képes erre, megnyugtatóan halad afelé, hogy elhagyjon egy rosszul választott magatartásmintát, és ez csak a javát szolgálja.
Ezek az okok magyarázzák, hogy a játszmák formális leírásakor miért próbáljuk lehetőleg mindig jelezni a kisgyermekkori vagy gyermekkori prototípust.
Forrás: Eric Berne - Emberi játszmák
