Az első, eléggé simán lezajlott nap után kissé fellélegezve vágtunk neki az estének. A fürdetés egész simán zajlott, Manóka élvezte a vizet, már amennyire egy újszülött szeretheti, ha kicsomagolják és a testét egy nedves ruhadarabbal végigdörgölik.
Az esti szopi után még pár percig gyanúsan méregetett, néhányszor összeráncolta a homlokát, majd elaludt. Este kilenckor ott ültünk ketten mellette, és örültünk, hogy milyen jó alvó a gyerek.
Az eufória húsz perc után megszakadt. A kis nyöszörgést határozott sírás váltotta fel. Kissé gyanús volt az eset, hiszen előtte már megette a maga adagját, de mivel semmi jónak nem vagyok az elrontója, megint megpróbáltam szoptatni.
A cafrangosra rágott bimbó azonban nem adott annyit, hogy jóllakjon, így hamarosan újra folytatódott a sírás.
Éjfélkor már kétségbeesetten néztem Csabira, háromkor pedig legszívesebben én is sírtam volna, olyan fáradt voltam. Hat órája tartottam a kezemben a hol ébren, hol álmában nyöszörgő gyereket, és igyekeztem megérteni.
Rájöttem, hogy az én kisfiam a születésétől kezdve félhomályban is alig volt, egész nap és egész éjjel a neonfényt nézte. Eszembe jutott az utolsó előtti éjszaka, mikor a síró lelkek kórusát hallottam, és rájöttem, ez lett "a rendszer" nála. És ezért is aludt minden gyerek olyan bőszen, mikor kihozták őket szoptatni. Hiszen egész éjjel, amíg 2 nővér volt 30 gyerekre, képtelenség lett volna mindet megdajkálni, megnyugtatni. Mindamellett persze, hogy ennek a szándéka is hiányzott legtöbbször.
Az újszülöttem, aki az éhséget és a hideget nem ismerte, kikerült egy idegen, vakító világba, ahol nem hallotta a megszokott zajokat, nem érezte az érintést hosszú órákon át.
Persze ezek a gondolatok messze elkerültek az első közösen átvirrasztott hajnalunkon. A következő éjszaka már pár órával rövidebb volt, és talán megérezte, hogy itt már nem lesz többé kétségbeesett sírás az alvásba ájulásig, mert a harmadik naptól teljesen ráállt a mi napirendünkre, és onnantól szinte zökkenőmentesen vettük az éjszakákat.
Ez az élmény megintcsak megerősítette bennem az elhatározást, hogy soha, de soha nem fogom hagyni sírni a magatehetetlen gyerekem, akárki akármilyen zsarolással és kényesztetéssel rémisztget. Éreztem, hogy egy újszülöttet, egy csecsemőt nem lehet elkényeztetni, nem lehet túlzottan sokat kézben tartani. A maga apró jelzéseivel az első pillanattól kezdve át tudja adni az érzéseit. A kétségbeesést, a meglepetést, az örömöt. És az állandó kézben tartástól sem féltem. Még nem láttam olyan gyereket, akit ölben vitt volna az anyja érettségizni.