Minden ott folytatódott, hogy megvettük a füzetet. Kockás, keményborítós, egy tehén ül rajta. Kockás, mert abba jól lehet írni, keményfedelű, hogy kibírja a következő közel tizenkilenc évet. És tehén van rajta, mert ki tudja, mekkora tehén leszek a végére – poénkodtam a boltban. Ennyit az önbeteljesítő jóslatokról…

Hazaérve napokig az asztalon hevert, egyikünknek sem akaródzott belefogni. Aztán egy este, miközben kissé összerámoltam, kezembe akadt megint a teszt. Fogtam, beragasztottam az első oldalra, és mellé írtam Neki, hogy ez az első rajza. Meg még valami hülyeséget. Elvégre hogyan szólítsak meg egy gyereket majd 19 év múlva, az én gyerekem, aki még épp csak létezik? Nem hasonlít rám, nem hasonlít az apjára, de még a Mari nénire sem. Leginkább egy málnára hasonlít. Remélem, majd megérti a dilemmám

Mindez február közepén volt. Egy héttel előtte, egy álmos hétvégén azzal a tudattal ébredtem a délutáni alvás kellős közepén, hogy terhes vagyok. Felültem az ágyon, és tudtam. Először legyintve lehülyéztem magam, és visszatettem a fejem a párnára. Az elmúlt öt hónapban legalább egy havi fizetésnek megfelelő mennyiségű tesztet lőttem el a semmire. A múlt hónapban pedig egy hét remegés és számos "egycsík” után ismét a tamponos dobozért nyúltam. Miért pont most? Most jöttünk vissza az egyhetes piatúráról a hegyekből, antibiotikumos kúrát írt fel előtte a fogdokim, és az elmúlt két hétben elszívtam majdnem két karton cigit. Lehetetlen… De azért mégis… Győzött a kíváncsiság, és ismét elővettem a dobozt a fürdőszobaszekrényből.

Lenyúltam a trón mögé, elővettem a bejáratott befőttesüveget, ismét hálát adtam annak, aki a házgyárban nem csobbantós, hanem simítós porcelánt tett be a fürdőszobánkba, és kipréseltem magamból a mintát. Csík bele, addig elszívok egy cigit. Úgyis negatív lesz… Közben bekapcsoltam a tévét, és jól bele is feledkeztem valamibe, mikor eszembe jutott: basszus, szétázik a teszt!

A félbe vágott csíkon - rutinos róka nem pocsékol el egy fél centi széles műanyagot egy alkalomra, hanem hosszában félbe vágja, éljen a balkáni gyermekáldás! – valami halvány derengés mutatkozott. Igen! Másfél csík! Legalább egy félnek kell azt az árnyékot ott értékelni! Mégiscsak jól sejtettem. Vagy reméltem. Vagy valami. Hiszen itt vert, üvöltött, dörömbölt bennem: nem vagyok egyedül!

A két lépést a hálószobává kikiáltott félszobáig egy szempillantás alatt megtettem, és odasúgtam a Kedves Ember fülébe: Édes, nem vagy impontes! Ugyanis tegnap épp egy szurkolói telefont kaptam, mire keserkés humorral hátulról belemormogta a kagylóba, hogy abba lehet hagyni a rajongói telefonálást, neki már nem is mocorog, nemhogy életképes spermát produkáljon.

Lelkendező bejelentésem egy morranással nyugtázta, majd visszaaludt. Órák múlva mászott csak elő, és fogalma sem volt, hogy min vigyorgok. A nagy bejelentés pillanata csak az enyém maradt, azon kívül, hogy „már megin’ felpiszkáltam” semmire sem emlékezett.

Valahogy így indultunk neki a következő kilenc meg tizenkét hónapnak.

Másnap megcsináltam a második tesztet, ami már egyértelműen pozitív lett. Miközben én hátnemmegmondtam diadalittas vigyorral ültem, a Kedves csak annyit mondott, hogy oké, elindult valami, de egyelőre még orvos nem látta, azt sem tudjuk, mennyi idős, meg egyáltalán: a koraterhességek egyharmada megszakad, pont a múltkor mondtam.

Régen utáltam ennyire a mérlegek nyugalmát és kiegyensúlyozottságát. Legszívesebben kiugrottam volna a bőrömből, és beleüvöltöttem volna a világba: sikerült! Emberek, én, életemben először gyereket várok! Terhes vagyok! Itt van bennem, hát nem látjátok? Nem csodálatos?

Legszívesebben rohantam volna egy kört a tömb körül. Ehelyett felhívtam a szüleimet, akik épp valami baráti látogatáson voltak, mivel az ismerőseik új házba költöztek, és apám ott szakértette meg a kivitelezési munkákat. Csak a sokadik csörgésre vették fel, én pedig azonnal rávágtam: pozitív. Apám visszakérdezett: mi pozitív? Hogyhogy mi? Na vajon! Apukáááám!!! Hát egy hónapja miért hívogattál egy héten keresztül minden nap? – Nagypapa, a teszt pozitív – válaszoltam.

Hirtelen köpni-nyelni nem tudott, és addigra anyukám is bevonódott a telefonálásba. Legnagyobb meglepetésemre az első kijelentése ennyi volt: jaj istenem, várhattatok volna még.

Letettem a telefont és kezdtem szárogatni a hidegzuhanyt magamról. Várhattunk volna? Mire? Három és fél éve élünk együtt, egy hét után tudtuk, hogy mi mindig együtt maradunk. Mindegy. Lehet, hogy nem is nekem szólt a kijelentés. Lehet, hogy az időnek szólt, vagy akár mégiscsak nekem. Mert félti az egyszem lányát. Egyszer talán kiderül.

A következő pár napom azzal telt, hogy mindenféle mondvacsinált ürügy alapján végighívogattam a jó és kevésbé jó ismerősöket, és belekiabáltam a világba, hogy terhes vagyok. Elértem a célt, sikerült. Megkaptam az ajándékot, itt van bennem, határtalanul jó érzés.

Feszített a tudat, hogy akkor most ott bennem valahol fejlődik a kis málnaszem, aki egyszer majd megfogja a kezem, és azt mondja, anya. Nem érdekelt, hogy milyen messze van még. Éreztem, hogy itt a kezdet. Most kezdődik el minden, a forrásnál vagyok, sőt, én magam vagyok a forrás.

Alig bírtam kivárni a két hetet, amíg találkoztam az orvos nagynénémmel, aki megadta az általa ajánlott nőgyógyász elérhetőségét.

-         De ugye még nem mondod el a többieknek? – kérdezte Márti.

- Mármint kiknek többieknek? – ugyanis anyai oldalról meglehetősen népes nagynéni-sereggel rendelkezem, és ki tudja, hogy a hat közül épp kire gondolt.

-         Hát, leginkább senkinek. Még nagyon az elején vagy. Ha jól számolom, talán 3-4 hetes lehet.

-         Ááá, semmiképp, hiszen két hete csináltam a tesztet. Már van vérkeringése!

Aztán lassanként rájöttem: még az orvosból is feltör a babona, hogy ne szóljunk senkinek, amíg nem biztos. Hiszen a terhességek majdnem harmada megszakad valamikor az első 15 hétben. Igen, ezt már mondták. Annyira idegen volt tőlem ez a gondolat. Ez a valami, ez a bizsergés egyszerűen nem szakadhat meg. Bárki mással megtörténhet, de velem, most nem!

Kicsit elkeserített, hogy mindenki csitítani akar. Nem értettem, hogy ők miért nem érzik. Miért nem mernek örülni, ha én merek. Talán apám volt az egyetlen, aki – a témában teljesen járatlanként – képes volt szívből velem örülni.

Másnap reggel felhívtam a kórházat, de a doktor úr sajnos épp a szülőszobán volt, tudtam meg a telefon huszadik megcsörgetése után. Üzenetet hagyni nem lehetett, így maradt a próbálkozás. Belülről követeltem a megerősítést, így kitartóan tárcsázva délután végre kaptam időpontot a pénteki rendelésre. Hétfő volt aznap…

Hogy egy hét milyen lassan tud telni, azt igazán a gyerekek tudják. Vágják a centit, nyitogatják az ablakokat a mindenféle naptárakon. Valahogy én is így voltam. Már csak négy nap, már csak három, hurrá, holnap megyek. Közben ismét a nyakamba szakadt a munka, de még így is éreztem minden perc vánszorgását.

És egyszer csak: péntek! A rendelő előterében először is kartont készítettek, háromszor megkérdezték, hogy van-e időpontom, majd kegyesen bebocsáttatást nyertem a harmadik emeletre. A valamikori fehér csempe a falakon és a padlón nem töltött el túl jó érzéssel, és most valahogy a szomszédos szobában működő szájsebészet betegeit sem tudtam sajnálni. Legszívesebben elrohantam volna a kacsának becézett, jégbehűtött kínzóeszköz gondolatától is. Egyedül az tartott ott, hogy bizonyosságot akartam.

Addigra már az interneten található valamennyi közismert oldalt végigböngésztem, és betéve tudtam, hogy melyik héten milyen újabb csodás dolog fejlődik ki.