Pfucica rendszeresen letol, hogy legyek már nagykislány, tudjak teljesen függetlenül élni. Pfucica egyébként kétdiplomás, magasan képzett, igen értelmes, negyven feletti, kapcsolatban élő, gyermektelen.

Most - részben magamnak is - leírom a mai napomat. Aztán kiderül, hogy tényleg annyira kiszolgáltatott-e egy két kisgyerekkel, otthon gyesezgető anyuka.

Nos. Ébredés - a szokásoshoz képest 20 perccel később, - 6:20-kor. Néminemű szoptatás után egy mosolygó Nunuval fürdőszoba, pelenkacsere, majd megjelent az álomittas Bubu is. A konyha romokban, ezt láttam, mikor egy pohár vízért indultam, természetesen Nanával a kezemben.

Vissza a fürdőszobába. Buburól leparancsolom a pizsamát, és közös zuhany, mert tegnap este későn ért vissza az apjával, már nem volt idő fürdeni. Kb. derékig vagyok vizes, mikor koppanás, majd irtózatos üvöltés. Nunu a földre lerakott pelenkázó alátéten ücsörögve úgy gondolta, hogy négykézlábra veti magát. A tenyerénél csak a homloka volt gyorsabb.

Kint vacogok a hűvös fürdőszobában, ölemben a kis sakállal, a nagy a zuhanyfülkében locsolja magát. Szappanozásról persze szó sincs. Nunu megnyugszik végre, valami csócsát nyomok a kezébe, és lépnék vissza, mikor folytatja a bömbölést. Oké, ez is nőből van, lássuk, a tükörrel mit kezd. Siker.

Vissza a víz alá, épp a megfagyás előtti utolsó percben. Bubut végigcsutakolom, aztán jövök én, majd ismét ki a víz alól, betekerem a nagyfiút a törölközőjébe, és végre rám is száraz kerül.

Még pucéran fogmosás - így legalább a ruhacsere elmarad - majd öltözés. Hideg van kint, Nanára visszakerül az anorák. Rám meg egy vastag pulóver, és a legszebb anyahangon kérlelem, hogy a mai reggel ne üvöltse végig az 5 kilométert.

Indulás. Kulcs, szütyő, gyereken kabát, sapka, ma legalább nem kell vinni semmit sem az oviba. Ja, de. Méhikét felkötteti magára a másik kendővel. Aztán felpattan a futóbiciklire, és megyünk. Hideg van, reggel van, egyébként is, minek sietni - gondolja ő. Én meg közben folyamatosan nógatom. A boltnál aztán beindul. Persze a lejtő is segít, és egyáltalán nem veszi zokon, hogy fától fáig haladunk, mindegyik fánál be kell várnia.

Bubu két csoporttársával is találkozunk az ovi előtt, a két apa viszi az aprólékot. Egyikük mondjuk besokallt, és még akkor sem fordul vissza, mikor a porcelánbaba arcú pici lány kicsit értetlenül kiabál neki a lépcsőn felfelé szaporázva, hogy apa, leesett a lábamról a cipő, leesett a cipő. A másik apa odaszól a fiának amúgy férfiasan, hogy "nem röhög". Persze lehet, hogy nekem szólt, mert nekem lassan potyognak a könnyeim.

Fent gyors átöltözés, aztán indulok hazafelé. Nézem a telefonom, két nem fogadott hívás. Tündi munkaügyben, meg a zamárdi gyűjtő, aki a repülőt elvitte. Hívom Tündit. Nézzem meg a német fordítást, jó-e. OK. Közben eszembe jut, hogy tegnap ugyan hoztam festéket, meg pemzlit, de higítót nem. Visszakanyarodok a vasboltba. Ott persze jól eldumálok, mert mióta tudják, kinek a lánya vagyok, élből áfa nélkül számolnak mindent. Kösz, Papa.

A táskámban egy újabb pemzlivel, egy liter higítóval és egy nagy doboz ultradermmel baktatok felfelé a dombon, és közben apám arca jut eszembe. Valahogy kezd messze kerülni. Tudom, hogy ott a seb a lelkemben, de egyre mélyebb a forradás. Már nem szakad fel olyan könnyen.

Nunu meglepetésemre indulás óta alszik. A bolt előtt egy bácsika árulja a karalábépalántát, meg két hatalmas szatyor sóskát. Veszek mindkettőből.

Mikor a kapu elé érek, az aprólék még mindig félrebillent fejjel szuszog a kendőben, így hátramegyek a kertbe, és nekiállok palántázni. Közben csendesen anyázok, hogy a kutyák felnyomták a kerítést, és megtúrták a sárgarépás ágyást. De betartom, nem ütöm meg őket. Alvó gyerekkel a hátamon meg nem ordibálok, így ezúttal megmenekültek.

Már majdnem az összes karalábé a helyén van, mikor érzem a mocorgást. De nem ugrál ébredés után sem, hagy dugványozni. Aztán bemegyünk, reggeli. Megeszem a maradék kenyeret. Ezt még Nanapa hozta. A maradék szalámi is elfogy, nekifogok az általa hozott másik kazalnak.

Tíz óra elmúlt. A fordítást nincs lehetőségem megnézni, Nana állandóan fel akar jönni, mosogatni se tudok. Fáradt vagyok. Fél tizenkettőig elszalad az idő, bevallom, kicsit fórumoztam, meg elolvastam a két törzsblogom legújabb bejegyzéseit. Meg a kommenteket.

Félkor már csomagolom vissza a lányt a kendőbe, és veszem a nyúlcipőt. Már látom a templomtornyot, mikor elkezdenek harangozni. Nunu ismét alszik, és az ütemes, egyre hangosodó kongásra sem ébred fel. Arra sem, hogy közben telefonon próbálom a városházán kideríteni, kivel kell az árokbetemetést engedélyeztetni, meg van-e rá valami helyi rendelet. Még a motorozó gyerekekre sem ébred fel. Csak akkor nyitja ki a szemét, mikor a bőgő bátyja szemét törölgetem egy saroknyira az ovitól: Méhikét és a kendőtt ott felejtettük.

Visszamegyünk, már alig van gyerek, visszamentek az udvarról. Gyorsan összekapjuk a dolgokat, felkötöm rá a méhecskét, és irány haza. Egy anyukával sétálunk együtt egy darabon, de annyira lassúak, hogy az egyre éhesebb Nana elkezdi módszeresen lekaparni a hátamról a bőrt. Elköszönök, begyújtjuk a rakétát, és hazastartolunk. Minden második sarkon orrfújás. Valami lehet az oviban, a Bubu orra állandóan csillog, mint egy kiskutyáé.

A Méhike-affér miatt nincs idő bemenni a boltba, különben elcsúszik az altatás, akkor meg az este nem teljesíthető terv szerint. Ha megcsúszok az idővel, belép a dominóeffekt, ami még másnapra is kihat. Így legalább egy kis szervezéssel mindent el tudok látni.

Tejföl már csak kevés van, nem is vagyok nagyon éhes, amíg Bubu megeszi az adagját, addig mosogatni próbálok. Nunu egy nagy adag szopi után almát csócsál, de nem nagyon érdekli. Anyámmal megbeszéljük, hogy mit hozzon a boltból, persze egy kis vita és telefonlecsapkodás is belefér.

Mese nem lesz? - szól a fiam az ágyban. - Nem, elpöcsörésztük az időt Méhikével - válaszolok. Rezignáltan hasra fordul, és aludni kezdene, de eszébe jut az eper, amit elvileg ma szállítanak ki. A gondolattól én is begerjedek, és az első kutyaugatásra lekapom Nanát a ciciről, hogy kinézzek az ablakon. Óóó, hogy száradna a lélek abba, aki kertesházas részen kutyát sétáltat. Oda-vissza...

Fülelek, bár a csengőt szerintem semmiképp nem hallanám meg, de hátha. Nem akarnám a növényeket még egy nappal tovább dobozban tudni. Nana persze felébred, ki is kell hoznom, hogy ne ébressze fel a bátyját. Most leülök levelet olvasni egy kicsit - másfél darabig áll is az elképzelés, aztán mellé fekszem a játszószőnyegre, és muszáj vele játszani, hogy ne kapjon idegbajt. Előtte azért lefotóztam a négykézlábat.

Végre elnyűgösödik, megpróbálom az altatást. 15:27-kor írom Pfucicának, hogy most talán van 40 szabad percem. Javasolja, hogy az előbb tárgyalt önálló házaséletet is próbáljam ki, de már csak gúnyosan röhögni támad kedvem.

Utána már csak én írok neki skype-on:

[15:57:40] 21: 47-től mostanáig visszaaltatás... el tudod képzelni, milyen az, hogy évek óta nem pisiltem egyedül?
[16:01:04] 21: 2. kör altatás
[16:09:17] 21: és felébredta a bubu. hát ennyi a szabadidő
[16:21:09] 21: mostanra pedig mindkettő felkelt
[16:21:18] 21: vicces élet az anyáké, igaz? :P

Amíg ezt a posztot írtam, addig

• összeszedtem a felborult Nanát
• kitöröltem a Bubu fenekét és lehúztam a vécét
• alvás után lévén, feladtam rá a nadrágot
• felültetem a hason fekve ordító Nanát, és jobb híján kicsit ácsorgok vele. Majd lerakom a tesója elé, aki mérsékelt lelkesedéssel fogadja az orv akciót.
• ismét üvöltés, trappolok a gyerekhez. Rálépek az egyik bedobálós játék háromszögére, most már én is üvöltök. Nana kb. 3 perc alatt nyugszik meg, leginkább az én hangom miatt kezdett keserves sírásba. Mellé fekszem a játszószőnyegre, aztán elterem a figyelmét az erkélyajtóra ragasztott színes ablakmatricákkal, és végre újra írhatok. Szabad vagyok...

Kereken 40 percbe tellett megírni a posztot, pedig nem gépelek lassan.