Ha holnap megnézem az időjárás előrejelzést, végre márciust is fogok látni a sor végén. Ez eléggé bíztató. Meg a ma reggeli napsütés is. Meg végre minden kezd jobbra fordulni. Szerencse...

Csütörtök-pénteken bent jártam a városban, új félév kezdődött, újra órák, feladatok, rajzhegyek. A hó mindenhol szürke, mocskos. Mint a rosszlányok szüzessége. Frissen fehér volt és szép, kívánatos, mindenkinek tetszett. Most meg már elég volt, a gondolat is borzongató. Csak tűnjön innen.

De azért tavaszodik. Kedden az oviból hazafelé egy bíztató foltnyi hóvirágot láttam, a madarak pedig torkuk szakadtából csicseregnek. Tavaszodik. Halkan, lábujjhegyen, de tavaszodik.

Érdekes volt újra iskolába menni. Hófehérke felébredt, és az alma élményével gazdagabban rohangál ismét a törpék házában. Fehér királyfi sehol, de egy kis koala gubbaszt a hátán. Mert persze a Nunut nem hagyhatom péntek reggel 8-tól este 7-ig a hűtőben hibernálva. Viszem, és kész. Szerencsére a tanarak is normálisak, megértők. Van, aki gügyög, van, aki nosztalgiázik, de még a legszőrösszívűbb rajztanárom is elvigyorodott majdnem a hátamon kendőben alvó kislány láttán.

A többiek meg persze irigykednek. Egy-két-háromgyerekesek fejezték ki elismerésüket. Egyrészt, hogy felvállalom és viszem, másrészt, hogy nincs hiszti, üvöltözés. Csak vigyorgás, tejelés, csendben játék, meg persze óra elején kötelező jelleggel övig szarás. Ez a félév így fog telni. Én meg persze büszke vagyok, hogy két ilyen tökéletes gyerekem van.

Bent is egyre többen tudják, hogy ki az apja, de már annyira nem izgat. Nem titkolózom, ha valaki valamiért rákérdez, hát megmondom. Persze azért nem tetoválom a lányka homlokára az FA monogramot.

Gondolkodni nem nagyon volt időm az elmúlt héten, inkább csak cselekedtem, és élveztem a téli gondolatok hozadékát. Elkapott a gépszíj, és ami energia oda-vissza áramlik a gyerkőcök és köztem, pont elég arra, hogy lendületben tartson. Teregetek, pakolok, közben a megrajzolandó pallérterven kattog az agyam. Aztán huzatot varrok az iskolába költöztetett matracra, miközben a heti menüt rakom össze fejben.

Tegnap este vacsora végén mindhárman elmentünk az alvósba - Bubunak apás hétvége van - és olyan sikeres volt a lefárasztós-vigyorgós gyerekaltatás, hogy mi is csak hajnal kettőkor ébredtünk. A vacsoraasztal természetesen ugyanúgy állt, húsok kibontva, világba világító lámpák, széttologatott székek. De valamiért mégis jó volt. Nanapa elpakolt, én pedig reggelig aludtam tovább.

Most egyébként csend van és békesség. Ez am a reggeli napsütés valami újnak az ígérete megint. Új élet kezdődik hamarosan. Meg új kiállítás, új tábor szervezése. A kiadót is megalapítottuk. Megérkezett a múzeumtól az ajánlat, hogy miket vennének meg. És a válóper is le fog zárulni, ha minden igaz. A héten sikerült az ügyvédeknek egyezségre jutniuk.

Hát, így állunk. A nap pedig ragyog. Mint mindig, ha béke van.

Ja, és míg el nem felejtem, lejegyzem: tegnap este fürdetésnél eltátottam a számat. Nanu fogta magát, megkapaszkodott a doboz szélében és álló helyzetbe húzta magát. A héten töltötte be az 5 hónapot...