Bandita elköltözött, két hete új barátaim vannak.

Koki és Nyanya, hivatalosan Szén és Csinos egy csikó-kanca páros. Januárban költöztek ki a tanyára, a gazdájuk valahol messze dolgozik. Örül, hogy nem egy istállóban pókhálósodnak a lovai.

Koksz egy éves, a Nyanyán annyi látszik, hogy már a nyaka is őszül, csak a csont meg a bőr. Alig párszor jártam náluk, de már jönnek, ha meglátnak. Társaságkedvelő, barátságos állatok.

Csinos igazi kis töpörödött öregasszony. Jön-megy megfontoltan, nem akar sok vizet zavarni. Talán érzi a kegyelemkenyeret. Minden mozdulatért hálás, szinte semmivel sem lehet kizökkenteni. Az egyetlen, amitől határozott hisztirohamot kap, ha nem látja a csikóját Megértem, én is szeretem érezni a saját kiscsikóimat. Így hát együtt sétálunk, együtt vakarom őket tisztára.

Jófajta, ridegen tartott darabok, a szőrük iszonyú vastag - volt, mert a tavasz beköszöntével csomókban lehet belőlük kicsutakolni. Remek móka, másfél órát simán el lehet piszmogni velük. És a remek mókát szó szerint értem. Jó érezni, ahogy a ló szemét félig lehunyva, teljesen átadja magát a kényeztetésnek. Koki ma egész mélyen belemerült a műfajba. Először az anyját fogtam meg, hogy letakarítsam. Szépen haladtam, az embercsikók a lócsikóval barátkoztak. Én is teljesen kikapcsolt aggyal, csak a szőrszálakra figyeltem, mikor valaki hátulról meglökte a fejem. Koki beállt mellém és odatartotta a nyakát. Aztán a szeme sarkából nézte, hogy vajon a hülye humanoidnak leesik-e, hogy mit akar. Életemben olyan élveteg fejű lovat nem láttam még, mint őt, mikor nekiálltam alaposan kicsutakolni a nyakát. Az egész eredménye az lett, hogy őt mindenféle kötözés nélkül, önkéntes alapon takarítottam elfogadható állapotúra.

A gyerekek természetesen mindenféle óvás és féltés ellenére folyamatosan a lábuk között nyolcasoztak. Hol a sörényüket fésülték, hogy a farkukat, hol a lábszárról vakarták a sarat, hol a pata pártáját takarították csillogósra. A lábam ujjától a fejem búbjáig valami egészen zsibbasztó, régi-régi érzés öntött el. Olyan volt, mintha mi hatan - a négy gyerek és mi ketten anyák - egy nagy, rózsaszín buborékban lebegtünk volna.

Később aztán tessék-lássék tettem rájuk szárat és kivittem őket sétálni. A múltkori menetből okulva a kancát nem hagytam egyedül, míg a csikóval mászkáltam, mert potom fél órán keresztül legóztuk össze múlt vasárnap több ízben is a villanypásztort.

Baloldalt az öreg vasderes, jobboldalt a szénfekete csikó, köztük én, a háromból két gyerek az öreg hátán - barátok lettünk. Nehéz, mert most a Kisherceg rókája jutott megint eszembe. Mostantól felelősséggel tartozom értük. Azért, hogy hetente legalább kétszer-háromszor meglátogassam őket és foglalkozzunk egymással. Hiszen erről szól a barátság.

Ahogy baktattam a két ló között, újra azt éreztem, mint húsz éve. A gondolatok egyenes úton áramlottak a lovak feje és az én két fülem között. Odafigyelés, türelem, empátia - újra ment minden magától. Ahogy tavaly év végén Banditával szinte újra kellett tanulnom a beszélgetést, most annyira természetesen bújt ki belőlem az egész.

Hazafelé törtem rajta a fejem, hogy vajon mi is lehetett ez. Aztán a saját szavaimat kezdtem el hallani. Múlt vasárnap a Nagyfiúval voltam kint kettesben. Azzal kezdtem, hogy hagyjon időt az állatnak és ne akarja lerohanni. Amikor elkezdett türelmetlenkedni, akkor elmeséltem neki, hogy a lovaglás az nem ugyanaz, mint a bringa. Itt nem pattanok fel azonnal. Itt megismerem a másikat és eldöntjük, hogy akarunk-e egymással dolgozni. Finom, apró, tapintatos mozdulatok - úgy tűnik, most ez a szekvencia eléggé gyakran ismétlődik az életemben.

Hogy is volt? Szülünk orvos nélkül, tanulunk tanár nélkül, szeretünk kötöttség nélkül - és visszakanyarodtam a tizenpár éves önmagamhoz: lovagolunk ostor nélkül. Free birth, free learning, free love - free riding.

A kis lovászaim teljesen tudattalanul azonosultak ezzel az úttal. Egyik sem ijedt meg a lótól. Még a pöttöm, egy méter alatti sem. Pedig séta közben megijedt az öreg ló és majdnem lecsúszott a Kispipi. Talán azért, mert mikor lecsúszott és a ló oldalán csüngött, mindenféle izgalom nélkül visszatoltam a ló hátára, talán azért, mert az én vérem, de még akkor sem ijedt meg túlzottan, amikor a harapós idegen ló közeledvén Csinost elkapta a harctéri toporgás.

A fotót még vakaráskor csináltam. Nani valami elképesztő jól bánik az állatokkal. Egyébként sem nehéz vele azonosulnom, de ahogy a lovakat és a kutyákat kezeli - irtó büszke vagyok rá, és saját magamat látom benne. Az állatok közé kiszabadulva minden gátlása megszűnik, minden rigolyája szabadságra megy. Az állatok maguktól keresik, szabályosan hízelegnek neki. Ő pedig a kis lapát gyógyító kezével végigsimogatja őket és nem érti a csodálkozást.

Ma este még szagolgatom kicsit a lószagú kezem - és a jövő hétre gondolok, amikor már legeltetni is elvihetjük őket. Megkaptam a lovász licencet az unokatestvéremtől.