Mert hat napon teremté az Úr az eget és a földet, a tengert és mindent, a mi azokban van, a hetedik napon pedig megnyugovék.

Nanapa hazaért, és elmondtam neki, hogy az öcsém legutóbbi ittjártakor feloldotta a görcsömet. Végre nem álmodok apámmal minden éjjel. Egyszerűen, egy huszárvágással csak annyit mondott - lelkiismeretfurdalásom van.

Ha holnap megnézem az időjárás előrejelzést, végre márciust is fogok látni a sor végén.

Régi-új szerelmem kezd izzani, közeledik a farsang, és meg kell varrnom az első igazi farsangi jelmezt. Nyuszi szeretne lenni őurasága, ennek pedig természetesen semmi akadálya. Bár egy varázslónak jobban örültem volna, de üsse kő.

Nana végre, alig 4 hónap után túlesett a második névváltoztatáson is. Így megkapta a végleges nevét: Fanna lett.

Réges régen lángoltam annyira, mint amennyire fellángolt bennem az igazi, mély szerelem a héten. Hirtelen az agyamba villant, és már nem tudtam elfelejteni. Állandóan rajta járt az agyam. Gugliztam, rátaláltam. Újra és újra elolvastam az adatlapját, nem tudtam betelni vele. Egyetlen fotót láttam csak róla, őrjítően nézett ki...

Ebben a pillanatban négy éve, hogy megtudtam. Két éve írtam ki magamból...

A gyermekágyas asszony ellátásáról elsősorban a komaasszonya (→ komaság) vagy komaasszonyai gondoskodtak egy hétig.

...zsákomban a mákom - mekkora mák ez a kislány... Tüneményes, jó kedvű, mégis határozott.

Háromnegyed kettő, felébredek. Nana nyöszörög. Szopi, tovább alszik. Én felkelek, bekapcsolom a gépet. Dolgozni kell, nincs kecmec.

Negyed háromig tollászkodom, fejek, matatok. Közben olvasom a szokásos "reggeli "blogsalátát. A leveleimet nem nézem meg. Úgyis tudom, hogy ott toporog a megrendelő levele...

Háromnegyed három. Kis lúdtalpak csattogása közeleg. Anya, ne menjünk vissza, mert felébred a Nunu. Jó, feküdj ide a játszósba, hozom a takaród. Mire betakarom, már alszik. Nekiülök dolgozni.

Három óra. Dolgozom. Az idő rohan. Fél négy, nyekkenés az alvós felől. Háromnegyed sincs, mikor ott fekszem ismét. Három perccel később csattognak a talpacskák. Jó, hozom a takaród, bújj csak vissza. A lánynak meg kipattan a szeme. Akkor pelenkacsere. Csak később veszem észre, hogy a 16 órára hitelesített pelenka megtette, ami tőle telt, de betelt. Ruhacsere. Aztán orrszívás. Aztán hozok egy törölközőt alánk, mert Nana bukott egy tenyérnyi tiszta anyatejet. Ilyenkor elvből nem cserélek lepedőt. Megint orrszívás. Banyek, ennyi az én orromba se férne. Még jó, hogy anyatejes a gyerek. Különben már megette volna a takony...

Vigyorog, gőgicsél, hatalmasakat rikkant. Én meg mint a hülye, vigyorgok. Előttem a kurjangató aprólék, a hátamon meg a nagyobb kiadású hátizsák. Fogom mindkettő kezét, és megint csak örülni tudok. Meg arra gondolok, hogy mennyire elképzelhetetlen volt, hogy a Bubu mellé befurakszik még valaki, akit ennyire tudok szeretni. Egyébként lefekvéskor már kifejezetten hiányzott, hogy a kisasszony rám vigyorogjon. Délután egy óta aludt.

Fél ötkor bekeményítek, eloltom a lámpát, hátha ez segít. Idáig ezt nézte. Most határozottan, felszólító módban üvölt, hogy azonnal kapcsoljam vissza. Másfél perc után megadom magam. Bubu még mindig csak forgolódik. Nem kéne kiverni az álmot a szeméből, ha egyáltalán maradt még benne.

Leteszem a kislányt az ágyra, a szájába tuszkolom a bumbót. Vigyorog, cummantgat, ki-be lökdösi a szájából a nyelvével. Hasra fordítom. Nyög, mert az előbb hagytam fekvőtámaszozni, mostanra elfáradt. Háromnegyed ötkor már a kendőben kuksol, én meg kezdem róni a végeláthatatlan Möbius-szalagot a csípőmmel. Bubu hasra fordul.

4:57 - kihúzom a szájából a cicit, nem reagál rá. Közben a Bubu álmában nyösszent egyet. Pár perc múltán leteszem a leányzót. Villany le, anya ki. Nekiülök leírni mindezt, mert két év múlva úgyse hiszem el. Elmegy a hálózat, ki tudja, mikor lesz ebből post...

Tegnap délután meglepődtem. Tündi felhívott, hogy olvasta a blogot, de már nem írtam napok óta - mi van velem.

Köszönöm, minden rendeződőben. Nanapa elgondokodhatott a kijelentéseimen, mert 1. censored, 2. sokkal kíméletesebben beszél velem azóta - én is vele, mintegy válaszképp. Ráadásul még a hétfői debreceni utat is kibírtuk.

Ugyanis, tadaaam, Wannából Zsannává vedlett Nana. A volt (papiron még) férj apaságát megdöntötte a bíróság. Igaz, hogy ezért mind az öten elautóztunk a debreceni bíróságra - illetékes az alperes, alias Csabi állandó lakóhelye szerinti bíróság - de egyetlen tárgyalással túltettük magunkat.

Azon kívül, hogy a Lengyel házaspár bontóperének dossziéját megtaláltam a női WC-ben, túl sok érdekesség nem történt. Azaz de. Mindkét fiúval teljesen normálisan autóztunk, ami részemről igen nagy hálát jelent, mivel a jelek szerint odafigyeltek arra, hogy rendkívül hülye vagyok, ha a gyerekeimet "veszélyezteti valaki négy keréken".

Most várom a postást, hogy meghozza a bírósági ítéletet - ami azonnal jogerőre is emelkedett, ugyanis mindenki lemondott a fellebbezési jogáról. Egyben pedig rögzíteni szeretném, hogy kisebbik csemetém túl van élete első nagyobb autóútján: 500 km egy nap alatt kipipa.

Reggel épp az egyik alvállalkozó késedelmes napjainak számát próbáltam kiszámolni, mikor belém villant, hogy 7. van, az ovis Mikulás napja. Épp időben voltam, gyorsan összekaptam magunkat, Nanát betuszkoltam a kendőbe, és indulás. Ő még hálás is volt, mert kezdett épp elfáradni, minden klappolt.

Megérkezve a csörgős sipkában rohangáló kisfiam azonnal a nyakamba ugrott. Megnéztük, hogy milyen sok szép csizmát festettek, és mindet kirakták a falra. Azonnal le is akarta kapni a falról, hogy hazavigyük, de megkértük az óvó nénivel, hogy a Mikulás megérkezéséig maradjon. Erre fel kapta magát a Bubu, és közölte, hogy akkor most menjünk haza.

Alaposan meglepődtem, bár nem ért teljesen váratlanul a dolog. Mostanában így reagál, ha valami tiltás mélyen bántja. Azonnal kilép, meglép, lelép. Nem konfrontálódik, nem érvel, hanem elmegy. Azt hiszem, hogy tőlünk látta ezt. Hogy jó-e? Nem tudom. Szerencsére nem minden, hanem csak általa nagyon indokoltnak érzett esetben van ez így.

A sértettségét tiszteletben tartva mondtam neki, hogy akkor én most leülök a terem másik végében, és várjuk a Mikit. Duzzogott, mikor rákérdeztem, hogy a csizmaügy miatt akar-e hazamenni. Nem válaszolt, így békén hagytam, leültem. Ő pedig kapta magát, és bemászott a székek mögé, alig látszott. Épp kezdtem azon agyalni, hogy mi lesz, ha az egész műsort bent tölti a pormacskák között, mikor megérkezett a Mikulás. Engem mondjuk kicsit meglepett, hogy csizma helyett barna fűzős félcipő volt rajta...

Aztán méginkább meglepett, hogy egy kisfiú szaladt hozzá lélekszakadva és mosolyogva, kezében a csoport által készített rajzokat tartalmazó Mikulás-postaládával. Ni, hiszen az az én fiam! És a durca elrepült. Helyette végig a piros ruhás fazon közelében sertepertélt, aki a gyerekeket a jelük alapján hívta ki. Szép dolga volt, mert sok is a gyerek, és mindenkinek maga választotta jele van. Így volt csiga, sorompó, busz, traktor, korona, és valahol a sor közepén az én kis piros almám is sorra került.

Pár szem mogyoró, mandarin, egy ferdén lenyesett ág, aminek a vágott felületére mikulásarcot festettek, meg egy kasztanyetta volt az ajándék. Pont elég, és végre csokimentes.

Hazafelé pedig jelesre vizsgázott a bestoppolt kerekű futóbicikli is, én pedig nekikezdtem az egyik anyával való összehaverkodásnak. Hát ennyi volt az idei utolsó csokidömping utolsó állomása...

Hajnali hajmosás - mindenre jó. Szaladnak a gondolatok, csend van. Egyik pillanatban még dolgozom fejben, aztán gyereket nevelek, aztán mindenféle más jut eszembe. Derékig érő hajnál nem túl gyakori mutatvány a hajmosás, de mikor sorra kerül, akkor eltart legalább egy fél órát.

Már készülődtem rávenni magam, hogy elzárjam a csapot, mikor megint belém hasított: tegnap múlt egy éve, hogy apámat eltemettük. A héten - ami már múlt hét - mesélte anyám, hogy az orvos, aki apám műtötte, szintén meghalt. Egyébként anyám pajzsmirigy-daganatát is ő vette ki. Egy évvel élte túl a beteget. Az egyiket a sok közül, aki vért izzadva ment kínlódni a kemoterápiára frissen műtött hassal, hogy nyerjen még pár napot-hetet-hónapot. Nem tudom, hogy egyáltalán komolyan gondolta-e valaha a gyógyulást, vagy csak minket bíztatott vele...

Három hónapig tartott az első diagnózistól a koporsóig az út. A ravatalon megpihent, békés volt az arca. A koporsóban már kifejezéstelen. Kicsit túl is sminkelték, de gondolom, a két hetes halott foltjait csak így lehet eltakarni. Épp, hogy belefért a legnagyobb dobozba. Bedobozoltuk és eltettük. Ez az érzet kísért végig az elmúlt egy évben. Meg az, hogy elkéstem fél órával. Azt hittem, soha nem fogom tudni megbocsájtani magamnak. Ma már csak végtelenül szomorú vagyok miatta. Valamiért így kellett lennie. Hogy idegenek között, a megérkezésünk előtt haljon meg.

Mi lett volna, ha ezt már augusztusban tudja? Mit tett volna? Mit tennék én? Eszembe jutott egy furcsa képregény, amit gyerekkoromban a Füles közölt folytatásokban. A szamárbőr. Neki is volt egy szamárbőre. Ő sem tudott élni vele. Felkerült sok-sok magas polcra, és mindig visszazuhant az iszonytató mélységbe, hogy emberfeletti erőfeszítéssel küzdje magát még magasabbra. Valamiért ez volt az ő feladata. Újra és újra feljutni és elbukni. Mikor legutóbb a hegy lábánál állt, beszéltem neki erről - a gyerekkori megfigyelésemről. Hogy ő mindig feljut az aktuális csúcsra, de nem bír ott megmaradni. Nem értette akkor, hogy féltem. Azt hitte, hogy légből kapott fenyegetés az egész.

Tanultam belőle. Közhely, hogy élj minden nap úgy, mintha az utolsó lenne. Nem tudok úgy élni. Főleg, ha az ő, tüdőgyulladással és morfinnal kövezett utolsó napi ösvényét nézem. Inkább úgy élek, jobban mondva úgy kellene élnem, hogy felismerjem a figyelmeztetéseket. Megértsem és megpróbáljam hasznosítani őket.

Napról napra apró akadályokba ütközök. Az idő, az időhiány, a megnemértés és a megnemértettség, a viták, a győzni vagy legyőzetni az én mumusaim. Ha lenne egy szamárbőröm, kívánhatnám, hogy ezek megoldódjanak. De azt hiszem, pont azért nincs, mert a szamárbőr minden kívánsággal zsugorodik egy kicsit.

Akinek van szamárbőre, adja el gyorsan valami buta fiatalembernek, aki épp a 36-os játékterem felé tart... Nem szabad a csodákba kapaszkodni. Tavaly megtanultam. És mégis, csodát éltem meg. Három hónap alatt a hullámvasutat bejárt ember megnyílt. Éreztem rajta, hogy már csak a szeretetet éhezi, ez az egyetlen, amit szem előtt tart. Láttam rajta, hogy a csodálatosan felépített éltét megveti, elpocsékoltnak tartja. Dühös volt és csalódott. És nem értette, hogy miért nem ismerte fel hamarabb a lényeget.

Mit tennék, ha lenne egy évnyi szamárbőröm? Nem tudom. Talán elég lenne az idő arra, hogy mindenkinek elmondjam, akit szeretek, hogy mit jelent nekem.

Ha fent állna a Vendôme tér oszlopának tetején, megpróbálná-e a levegőbe vetni magát? Megállíthatja az ember az élet folyását? Sikerült már részekre bontania a halált? Mielőtt e terembe lépett, eltökélt szándéka volt, hogy öngyilkos lesz; de egyszerre érdekelni kezdi egy titok, és megfeledkezik a halálról. Gyermek! Nem kínál-e minden áldott napja érdekesebb rejtélyt, mint ez itt? Hallgasson rám. Én még láttam a Régens udvarának ledérségét. Akkor én is nyomorban voltam, akárcsak most ön; koldultam a kenyeremet; mégis megértem százkét esztendőt és milliomos lettem: a balsors tett gazdaggá, a tudatlanság volt a tanítómesterem. Feltárom ön előtt néhány szóval az emberi élet egyik nagy misztériumát. Az ember két, ösztönösen végrehajtott tevékenységgel meríti ki önmagát; ezek létének forrásait szárítják ki. Két szó fejezi ki a halál e két okának valamennyi formáját: AKARNI és BÍRNI. Az emberi tevékenység e két fajtája mellett van egy harmadik is, a bölcseké, és én ennek köszönhetem mind hosszú életemet, mind boldogságomat. Az akarás fölperzsel, a bírás tönkretesz; a TUDÁS azonban folytonos nyugalmat biztosít törékeny szervezetünknek. Ezért aztán bennem meghalt az akarat és a bírvágy, megölte őket a gondolat; a nyughatatlanságot és a kívánkozást pedig, feloldotta bennem szerveim természetes játéka. Egyszóval: én életemet nem a szívemre építettem, mely törékeny, s nem az érzékekre, melyek eltompulnak, hanem az elmére, mely sosem kopik el, és mindent túlél. Semmi túlzás nem borzolta fel sem lelkemet, sem testemet. Pedig bejártam az egész világot. Megmásztam Ázsia és Amerika legmagasabb hegyeit, megtanultam minden emberi nyelvet, éltem a legkülönfélébb kormányformák alatt. Kölcsönadtam pénzemet egy kínainak, és zálogul apja testét kértem érte, aludtam arab sátra alatt, pusztán adott szavában bízva, szerződéseket írtam alá Európa valamennyi fővárosában, félelem nélkül hagytam ott aranyamat a vadak kunyhójában; végül mindent elnyertem, mert meg tudtam vetni mindent. Egyetlen törekvésem volt: látni. Látni nem annyit jelent-e, mint tudni? És tudni, fiatalember, nem benső gyönyörűség-e? Nem a tények mivoltának felfedezése, nem lényegük megragadása-e? Mi marad meg az anyagi birtoklásból? Egy eszme. Képzelje hát el, milyen szép lehet annak az élete, aki minden valóságot elméjébe tud fogadni, ezáltal lelkébe viszi át a boldogság forrásait, s ezernyi eszményi örömöt, minden földi salaktól mentes gyönyörűséget tud kivonni belőlük! Minden kincs kulcsa a gondolat: megadja nekünk a fösvények élvezetét, de megkímél gondjaiktól, így lebegtem én a világ fölött, és minden örömöm mindig szellemi gyönyörűség volt. Az én kicsapongásom tengerek, népek, erdők és hegységek szemlélésében állt! Mindent láttam, de mindent nyugodtan, fáradság nélkül; sosem sóvárogtam semmire, mindent csak vártam. Úgy sétáltam a mindenségben, mint lakásom kertjében. Amit az emberek bánatnak, szerelemnek, becsvágynak, viszontagságnak, szomorúságnak neveznek, az, számomra mind csupa eszme: ábrándokká változtatom, s ahelyett, hogy érezném, kifejezem, lefordítom őket; ahelyett, hogy hagynám, hogy felfalják életemet, dramatizálom és kibonyolítom őket; elszórakoztatnak, mint egy regény, melyet mintegy belső látásommal olvasok. Mert sosem csigáztam el szervezetemet, ma is makkegészséges vagyok. Fejemben még ma is több van, mint valamennyi raktáramban, mert lelkem öröklött képességeivel nem éltem vissza. Itt - szólt homlokára ütve -, itt vannak az én igazi millióim. Gyönyörű napokat szerzek magamnak azzal, hogy értő szemmel visszanézek múltamba; országokat, tájakat, tengeri látképeket, nemes történelmi arcokat idézek fel. Képzeletbeli szerájomban minden nő az enyém, bár sosem tartottam őket birtokló karjaimban. Gyakran feltűnnek előttem az önök háborúi és forradalmai, s ítélkezem felettük. Ó, hogyan is lehet többre becsülni néhány többé-kevésbé hamvas test, néhány többé-kevésbé kerekded forma lázas és felszínes csodálatát; hogyan lehet többre becsülni a megcsalatott akarat kudarcait, mint azt a nagyszerű képességünket, hogy az egész mindenséget felidézhetjük magunkban, mint azt a roppant gyönyörűséget, hogy az idő gúzsba kötő láncaitól és a tér korlátaitól szabadon mozoghatunk, mint azt az örömet, hogy mindent átfoghatunk, mindent láthatunk, kihajolhatunk világunk peremén, és vallatóra foghatunk más szférákat, kihallgathatjuk Istent? Ez itt - szólt átható hangon, és a szamárbőrre mutatott -, ez itt egyesítve az akarás és a bírás. Itt vannak a világ társadalmi eszméi, túlhajtott vágyai, türelmetlenségei, gyilkos örömei, életet túlcsigázó fájdalmai; mert a rossz talán nem egyéb, mint túlságba vitt élvezet. Ki tudná megszabni a határt, ahol a gyönyör már gyötrelem, s azt, ahol a gyötrelem még gyönyör? Nem esnek-e jól látásunknak a szellemi világ legragyogóbb fényei, s nem sérti-e mindig szemünket a fizikai világ legszelídebb homálya is? A bölcsesség nem a tudás bölcsőjében ring-e? S mi a balgaság, ha nem az akarás vagy a bírás szertelen túlsága?

Igen, ismét szoptatok. Sok, rengeteg a tejem. Nana egész nap szopik, amikor csak akar. A szembeszomszéd kisfiú napi 2 deci körül kap, és mióta vasárnap belázasodott a Bubu, ő is kap napi 1-2 deci anyakakaót.

Összeteszem a kezem-lábam, hogy napi 6 óra körüli alvással mindezt bírja a szervezetem. Nem tudom, mi a titok. Tény, hogy most nem figyelek a kalóriabevitelre, meg is állt a fogyás :(

Napi 1-2 liter baracklé azért változatlanul lecsúszik, mikor sok a munka és kevés az alvás. Most viszont még nem volt olyan érzésem, hogy "kiszáradt" a tejcsarnok. Amíg a szájában lóg a gyereknek, addig csordogál belőle valami. Nincs rojtosodás, nincs semmi. Csak színtiszta tej. A minőséggel sem lehet gond, eddig havi 1,40 kg körüli a gyarapodás...

Az első három hét viszont ismét sírós-kiabálós volt. Volt, hogy éjjel felkapcsoltam a lámpát, és mintha a kislány megette volna a mellem, olyan véres volt a szája körül. Próbálkoztam a bimbóvédővel megint, de most nem jött be. Egyszerűen kiköpte. Finnyásabb, mint a bátyja volt, és kisebb az űrtartalma is. Szegénykéből sokszor csordogál a túró, de abba nem hagyná a cummogást :)

Megint morgás van/volt.

Hogy hiába maradt itthon, nincs ideje. De miért ne lenne? A délutáni alvás 3 óra. Rengeteget lehet 3 óra alatt dolgozni. Mikor pedig rákérdezek, hogy ha annyira kell dolgozni, akkor miért pont ebben az értékes 3 órában teszi, odamorran, hogy "nem szóltam semmit".

Nem ellenkezett, nem vitatkozott. Hogy miért? Nem tudom. Talán mert tudja, hogy én éjjel kelek, hogy tudjak dolgozni? Nem hinném. Ilyenkor - ha mérges - nincs erre tekintettel. Inkább érzi, hogy van igazságtartalma annak, amit mondtam. Csak marhára fáj, ha rávilágítanak az ilyenre. Evvan.

Ma megyek a városba, kicsit kiszabadulok. Visszaviszem a kölcsönkendőt, meg megpróbálok apám hagyatéki dolgain lendíteni egy kicsit. Hogy honnan veszem rá az időt? A fene tudja. Majd kibőjtölöm nemalvással. Addig is dolgozom...