Telt-múlt a nap, mint mindegyik. Délután hatalmasat aludtunk a gyerekkel, és végre úgy éreztem, hogy igen, most elkapott a takarítási vágy - tisztába jöjjek haza, utána. Persze annyira nem volt egyértelmű a dolog, mivel ez a vágy már többször elkapott az elmúlt napokban, számos jelet véltem felfedezni magamon napról napra.
Meglepően gyorsan, másfél óra alatt végeztem a takarítással, amibe még a konyhakő térdenállós felsikálása is beletartozott, úgyhogy jó hangulatban dőltem hátra. A délutáni alvásnak köszönhetően este még filmet nézni is maradt erőm. Bár akárhogy is erőltetem az agyam, sehogy sem emlékszem rá, hogy mit néztünk...
Nanaapa is végre feladta a nagy elhatározását, miszerint ennek a gyereknek már nem nyomunk a fejére majonézt - egyszóval kellemes este volt, amit egy jó darab camembert-rel koronáztam meg.
Negyed kettő után arra ébredtem, hogy már megint recseg a medencém, és mintha valahogy nagyon nyomná az ágy a derekam. A második "nyomásra" ugrottam ki az ágyból, irány a fürdőszoba, ott van óra. Az egyórányi alvás után bandzsán pislogtam a mutatókra, és nem értettem, hogy mi ez a négy perc. Aztán meg mi ez a három. Egyáltalán, az egész annyira rendszertelennek tűnik, ennyire nem sűrűsödhet. Irány a zuhany.
Hála a gyártónak, energiatakarékossági okokból akár 168 órás program is beállítható a kazánon, amit tavaly jól be is állítottak. Vacogtam tehát az épphogy testmeleg víz alatt, és mikor épp nem sűrűket lélegezve támasztottam a falat, elátkoztam azt, aki ezt az egész baromságot kitalálta. Majd én beállítom, milyen vízben akarok puhára főni.
A törölközőbe facsarodva szóltam a leendő apának, hogy elkezdődött, vajúdok. Erre mosolyogva bólintott, majd átfordította a fejét a párnán, és közölte, hogy jól van. Hm... erre nem számítottam. Vártam egy kicsit, de már semmiféle reakciót nem tudtam belőle kicsikarni. Míg egy kicsit még hagytam aludni, felhívtam a volt férjem, hogy induljon, mert mennem kell. Úgy állapodtunk meg, hogy ő fog vigyázni a Nagyfiúra. Megbeszéltük, hogy háromra megérkezik.
A fájások pedig egyre erősödtek, sűrűsödtek. A legnyerőbb stratégiának az bizonyult, ha nagyterpeszbe roggyantva, a mosdóra támaszkodtam, és a fájást átrugóztam. Aki már rázott ki hálózsákot a huzatból, az el tudja képzelni, milyen érzés volt. Legnagyobb meglepetésemre egyébként nem volt vészes a dolog, a rugózással pedig egyenesen azt éreztem, ahogy tágulok és nyílok. A gyerek súlya jólesőn terhelte a nyiladozó izmokat.
Végre a leendő apuka is megjelent. Addigra már a vécén ültem, felkelni nemigen tudtam. Azt hiszem, ez volt a szerencséje, mikor feltette a kérdést - "megborotválkozzak?". Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam, csak bólogattam, hogy neeee, igyekezz. A komótos készülődéssel, és a két hasmarsadag közötti rugózással mintha két párhuzamos univerzum került volna térben és időben egy helyre. Később mesélte, hogy nem hitte el, hogy sietnie kell, hiszen én órákról beszéltem neki a kórházbamenetel előtt...
Mire ő is kikerült a zuhany alól, már a négy évvel ezelőtt jól bevált figuránál tartottam: vödör az ölben, miközben alul-felül ömlik belőlem az anyag. Szép látvány lehettem. Aztán csitultak a viharok, és maradtak a fájások, bár néha-néha még visszatértem a kiindulási pozícióhoz. Nanaapa épp az utolsó simításokat végezte, felvette a kabátját, mikor megint vissza kellett ülnöm. Előttem állt, talán a zoknim segített felhúzni. Ahogy a következő pillanatban megfeszültem, csak annyit láttam, hogy ugrik vissza, belőlem pedig kilőtt a magzatvíz.
A felgyorsuló fájáshömpölyeg megkönnyebbüléssel is járt. Végre kitisztultam annyira, hogy neki mertem vágni az útnak. A volt férjem is megérkezett, pontosan háromra. A lépcsőn azonban elkapott megint az érzés, így berohantam a földszinti fürdőszobába, anyámhoz. Lefelé menet bevillant a kérdés, hogy mit csinálok, ha nem érünk be a kórházba. Nem az autóban szülés rettentett, nem is az orvosnélküliség. Talán csak a lehetőség borzongatott végig. Nem tudtam, hogy mit kell tenni, de a veszélyérzetem kikapcsolt. A fejemben a tágulási szakaszok villogtak, az, hogy a baba most min mehet keresztül. Elképzeltem magam, mint egy nagy tömlős sajtot, amiből préselik ki a masszát. Kínomban legszívesebben röhögtem volna magamon, de akkor már percenként jöttek a görcsök.
Újfent a vécén azonban meglepő felfedezést tettem. Ott, ahol puha húsnak kellett volna lennie, valami elkezdett kerekedni. A fájásokat az alsó szinten már mertem hanggal is kísérni. Valahonnan mélyről, talán épp a kislány mellől tört ki belőlem az a hang, ami úgy éreztem, hogy kihozza őt. Szerencsére a gyerek nevében nem marad nyoma annak, hogy mit kiabál az ember anyja szülés közben, mert az Öbú Anna igazán nem lenne túl elegáns.
Két nyögés közben hol anyám, hol a gyerek apjának a feje jelent meg az ajtóban. Már kipakoltak az autóba, már mehetek, tudok-e, menjünk már... De akkor már a fejem ráztam. Hívjatok mentőt, ez a gyerek most születik, érzem a fejét! Tudtam, hogy amit a lépcsőn éreztem, az már nem a tágulás volt, hanem az inger, ami kitoláskor jelentkezik.
Anyám pánikolva rohangált - már amennyit láttam belőle, - míg a frissen borotvált apa számomra meglepően nyugodt és higgadt maradt. Letérdelt-hajolt mellettem, megnézte, hogy mi az, amit érzek. Rámnézett, és annyit mondott, tényleg itt a feje.
Más ezután már el sem jutott a tudatomig. Szemet be, nagylevegő, laza száj - ezt mantráztam magamban, és nyomtam, mikor jött az érzés. A polc hangos csattanással jelezte, hogy megkapaszkodtam benne, és míg borult a sok dezodor és mindenféle vacak, kicsusszant a lányka feje. "Fogd meg!" - kiabáltam, és ő odatette a kezét.
A következő nyomásra nem mozdult semmi. "Engedd kicsúszni!" - és a következő pillanatban kicsusszant Anna, a maradék magazatvizet is az apjára zúdítva.
Sírva tántorogtam anyám ágyáig, ahol vizesen-véresen-könnyesen először bújtam össze a világ legszebb kislányával. Két óra alatt, itthon született meg, hihetetlen hajmennyiséget hozva magával.
A mentők a gyerek és a lepény között érkeztek, elvágták a köldökzsinórt - teljesült a vágyam, hogy hagyják, míg pulzál, mert csak utána futottak be - és bevittek az első kórházba, ahonnan másfél nap után haza is engedtek, hogy megkezdjük az otthonszülők adminisztrációs kálváriáját. De ez már egy másik történet.
Címkék: szülő anya újszülött szülés felelősség otthonszülés
Már 4 éve, mikor a Nagyfiú volt egész picike, gondot okozott, hogy nem tudom minden pillanatban a közelemben tartani. A karom néhány óra utáne elfárad, és csak 3 hónaposan lesz kenguruérett az aprólék.
Próbálkoztam már akkor is a kendővel, de nem igazán jött be. Ma már tudom, hogy nagyon furán raktam be szegényt, nem csoda, hogy kicsúszott. A pozíciótól függetlenül pedig annyira lazán kötöttem meg, hogy egyáltalán semmi tartást nem adott neki a kendő. Nem csodálom, hogy sivalkodott.
Nanánál az első hét után egyértelmű volt: kendőzni fogok. A lehető legrövidebb (így nem a lehető legolcsóbb) úton vettem egy rugalmas kendőt. A bölcsőtartást egy youtube-os videóról tanultam meg, kb. fél óra alatt. Aztán persze sokszor újrakötöttem, és napról napra kényelmesebb, jobb érzés lett. Mindamellett, hogy már az első pillanatban is megvolt a "megtaláltam" érzés.
Azóta, bárhová megyünk, Nana a kendőben alszik. Ugyanis ahogy beteszem, kb. 2 perc múlva boldogan álomba cummogta magát. Így nem probléma a játszótér, a napi séta az oviba és vissza (olyan 2-3 km-re van), nem érdekel a sár, a szutyok, a rossz, döcögős járda. Olyannyira nem, hogy egyáltalán nincs is babakocsink. A régit elajándékoztam, a picit letenni tőlem akkora távolságra pedig egyelőre rossz érzéssel tölt el.
Altatás, házimunka, séta, minden belefér a nagykendőbe. Kivéve lassan egyet, a leánykát. Így a múlt héten elmentem megtanulni kendőt kötni más módon. A sok lehúzós iparág mellett jól esett látni, hogy van, aki tapasztalatból tanít, és végtelen kedvességgel magyaráz, a baba és a szülők igényeit tartva szem előtt. Verát azóta is nyaggatom a kérdéseimmel.
Azt, hogy mennyire azonos a gondolkodásunk, az egyik válasza is mutatja:
Hogy mennyit hordoztam/hordoznék!kéne hordozni/lehet hordozni/ stb egy
egészen pici lányt? Nem szeretnék csalódást okozni a válaszommal, de nem
írnék számokat. Leírnám inkább, én, innen hogyan látok egy kéthónapost.
Magadról azt írtad, hogy szíved szerint egész nap magadra kötnéd. És egészen
bizonyos, hogy egy kéthónapos Anna szíve szerint nem vágyakozik, nem
vágyakozhat el a testközelségtől. Ebben a korban én még nem gondolnék arra,
hogy szeretne lemenni ölből/hátról/cicközelből, hogy egy kicsit a maga ura
lehessen. Ezt a lekéredzkedést én későbbre várnám. Ha feszeng, figyelnék,
változtatnék a dolgokon hátha úgy más a kép, de a kendő, a cici, egy ember
testközelsége (enyém, apáé, valakié) maradna, nem a letevések-kendőzések
számát, arányát nézném, hiszen mint mondtam, a letevés nálam még nem jönne
be a képbe szerintem. Nem tudom ez segít-e, vagy konkrét példákat,
receptszagú sztorikat szeretnél-e. Amilyen kreatívan, ösztönösen, magadra és
Annára figyelve láttalak titeket kendőzni, nem hiszem, hogy ha többet írnék,
többet adnék :-). Technikákat meg tanulunk még. Ha esetleg szeretnéd a
csípőnhordozást még január előtt bevetni, tudok neked mutatni szerintem a
decemberi klubunkban egyet, s lehet nektek
már ez a csípőn cicizős forma is nagyot dobna a mindenapjaitokon.
Nos, örülök, hogy találtam megint egy nyugodt szigetet.
Címkék: vélemény szülő csecsemő kendő ölben tartás gyerekhordozó hordozókendő hordozás
Tegnap délután meghűlt a vér az ereimben: Nana kacagott. Mint egy kis boszorkány, egy kis kacagóhiéna. Annyira megijedtem - mivel eddig még soha nem adott ki ilyen hangot, - hogy ő is elnémult. A Bubuval egymásra néztünk, és bizony eltartott pár másodpercig, mire leesett a húszfillér mindkettőnknél. Aztán fürdésnél megint nevetett egyet.
Néha horrorfilmbe illőn tudja forgatni a szemeit, az első kacagást egy ilyennel kombinálta. Annyira ismeretlen volt a helyzet, hogy a kendőben rám kötve úgy tűnt egy pillanatra, mint valami kis harapós manó :)
Furcsa ez a nap, valahogy a nevetés körül forog. Pont délután jutott eszembe, hogy mikor a Bubuval voltam terhes, mekkorákat nevettem. Mostanában általában csak a mosolyig sikerül eljutni. A felismerés talán megint közelebb visz a guruláshoz...
Címkék: nevetés nana új tudomány
Talán messzebb kezdem, mint egy sima születéstörténetet szoktak. Tavaly augusztus végén megbeszéltük az "újjal" - még valami művésznevet kell neki találnom, - hogy igen, mi annyira jól elvagyunk együtt, hogy belevághatnánk a gyerekcsinálásba. Magától nem mert vele előhozakodni, mert tudta, hogy min mentem keresztül, és mit vállalok fel, ha újrakezdeném. Legalábbis azt hitte, hogy tudja...
A csodás estét-éjszakát követő délután vasárnapi ebéden jártunk a szüleimnél, akik akkor mondták el, hogy apámnak nem a rettegett hepatitis támadta meg a szervezetét. Hasnyálmirigyrákja van.
Októberre összeköltöztünk, naponta jártam a kórházba a műtét után. Napközben bánat, éjjel csodavilág. Aztán hétvégente látogattam apámat. Mikor október végén Bubu betöltötte a három évet, elkezdett oviba járni. Napocska lett a jele. Csak kapkodtam az fejem, olyan gyorsan történtek a dolgok, és novemberben a hospice ravatala mellett tértem magamhoz. Mikuláskor temettük. Azóta sem dolgoztam fel.
A karácsonyt négyesben töltöttük, anyám is eljött szenteste, aztán hazament. Nana akkor éjjel fogant, szinte szó szerint a fa alatt.
Január elején villámgyorsan be akartam adni a válópert, de Csabira közben valami véresszájú válóperes ügyvédnő akaszkodott, aki iszonyatosan felhergelte. Közös megegyezés helyett végül márciusban adtam be egyoldalúan a pert. Eddig egy tárgyalás volt, júniusban.
A terhesség ettől függetlenül is megviselt volna. Hihetetlen hangulatingadozásaim voltak, tizennégyfejű házisárkánnyá változtam. Soha nem voltam ennyire elviselhetetlen, ezt tudom magamról. Ő elviselt és mellettem maradt. Persze engem is megtépáztak a hónapok.
Júniusban költöztünk, apámék házába. A felső szint üres volt, így legalább nem albérletet, hanem törlesztést fizetünk a lakásért, ami végre a miénk lesz. Saját otthon, hatalmas kert. Gyönyörű. Tavaly augusztusban azt beszéltük, hogy ideköltözünk. Mikor apámnak megígértem, hogy egy év múlva folyik a kert végében a mi házunk alapjába a beton, sírva fakadt, mint egy gyerek. Másik ház nem lett, de itt vagyunk.
Nos, ennyi a terhesség alatt történtekről. Idegroncs lettem, a kapcsolatunk rettenetessé fajult, a kicsifiamért rettegtem, hogy el ne vegyék tőlem, anyám a közelembe került, ami újabb belső konfliktusforrásokhoz vezetett. Egy szó, mint száz: nagyon vártam, hogy lebabázzak, és legalább részlegesen visszakapjam a testem.
Ezúttal annyira nem híztam meg, mint előtte. Nehéz is lett volna - 38 hetes terhesen még fociedzést tartottunk a gyerekkel. Persze vizesedtem, és mint gyakran, a lelki bajaim elől is sokszor kerestem az ételben a vígasztalást. Ettől függetlenül ismét sikerült megfigyelni a fenomént, hogy amint elmozdult a gyomrom a helyéről, nem éreztem a jóllakottságot. Fél év tömör éhség. Még jó, hogy az első pár hónapban nem nő a gyerek olyan mértékben, hogy azonnal elkezdjen rendezkedni...
A terhesség (most sem tudom sem várandósságnak nevezni, sem egyéb, patetikus jelzővel illetni - bevallom, utálok terhes lenni, de a végeredményért bármikor bevállalom) vége felé elmentem egy születésfelkészítő foglalkozásra. A 8 kismamából én voltam az egyetlen másodszor szülő, és ketten voltunk apa nélkül. Ő, Akinek Még Nincs Neve (nem párom, mert az a zokninak van), épp Franciaországban volt. A férfirésztvevők között volt a bólogató tacskóapukától egészen a szkeptikus macsóig mindenféle típus. Jól szórakoztam rajtuk, mikor a foglalkozás végén egy komplett szülést végignéztünk.
Maga a körítés engem személy szerint nem hatott meg túlzottan, viszont nagyon jól összefoglalta a dúla a szülés fázisait. És volt egy dal, ami egészen a lányom megszületéséig nem ment ki a fejemből. Napokig kiegyensúlyozottnak és boldognak éreztem magam. A Nanaapa 3 hetes távolléte alatt hazérő üzenetek pedig még tovább emeltek a lelkemen. Miután hazatért, kiderült, hogy fejben szeretjük egymást, de most ez az egyetlen kapocs, ami összetart. Túl sok és túl mély sebet szereztünk egymástól. Lassú gyógyulással múlókat.
Önmagamba visszatérve egyre inkább magamrautalva éreztem magam. Valahol felsejlett bennem a tudat, hogy az az erő, ami a kislány megszületéséhez kell, bennem van. Megvan.
Esténként, mikor az ágyban feküdtem, azt gondoltam végig, hogy alapvetően az egész berendezés hihetetlenül jól van megszerkesztve. A bőr, a szövetek, az izmok nem szabhatnak határt a tágulásnak, hiszen... No igen, itt eszembe jutottak azok a szemre egyáltalán nem fájdalmas mutatványok, amiket pajzánabb pillanataimban láttam mindenféle bevállalós művésznőktől. Szóval a dolog nem lehetetlen. Talán ez is fejben dől el, mint annyi minden más altesti kérdés.
Éjszakánként rendszeresen jósoltam, a csontjaim ropogtak. Sokszor azt hittem, be fog indulni pillanatokon belül. De az az érzés soha nem fogott el.
Szeptember elején már 4 kg körüli gyerekkel riogattak, elkezdtem a heti CTG-ket, vizsgálatokat. Azt hiszem, hogy sokaknak ettől a felesleges tortúrától indul be a szülés. Minden héten bumli be a városba, ücsörgés a folyosón, 20-30-40 perc a gépen, kikacsázás, hazaautókázás. Sokszor gyerekkel.
Talán másodszor mentem, mikor a Bubut nem tudtam hová tenni, vittem magammal. Korán mentünk, mintha vérvétel is lett volna. A büfében kapott reggelit, én pedig megvettem a menetrendszerinti literes vizet. Jól benyakalt belőle, és persze a CTG felénél kezdett el jelentőségteljesen toporogni. Mondtam neki, hogy bocs, de én most ki vagyok kötve. Okos gyerek lévén elkapta az épp belépő asszisztens köpenyét, és megcibálta, hogy néni, pisilni kell. Erre a luvnya csak annyit mondott, hogy "ó, azon én nem tudok segíteni" és kiment.
Miközben félhangosan morogtam az idióta felmenőiről, kihörpintettem a pohárból a vizet, a gyerek gatyáját pedig letoltam, gyerünk bele fiam...
A vizsgálat előtt a doki a kezemben-nyakamban-fülemen lógó cekkert vizsgálta, majd megkérdezte, hogy mit iszom. Mondtam, hogy ez már nem ivászat, sőt a fájásgörbe is ettől lengett be. "Ó, a gyermek vizelete?" - igen, mondtam. Szép szakmai megfogalmazás... "Öntse a lefolyóba nyugodtan, aztán ugorjon fel az asztalra."
No igen, valahogy így jutottunk el addig a hétig, aminek a végére ki voltam írva, az orvosom meg egy külföldi konferenciára utazott. Kedd, CTG, végre a kedves asszisztens. Papír kifogy, gyermek nyugvó állapotban, mint aki be akar kövülni. Nagy nehezen azért mégiscsak elkészült a papírcsík, egy másik orvos aláírta, lepecsételte, hazamentem.
Címkék: anya terhesség orvos ctg felesleges dolgok
Nos, röviden az elmúlt 2 év tartalmából: az utolsó poszt után nem sokkal szétmentünk, nekem lett más. Kicsit pikánsan kezdődött, de megszoktuk.
Aztán ő maradt is, és összeköltöztünk. Közben az apukámról tavaly augusztus végén kiderült, hogy rákos. Mikuláskor temettük... Szenteste teherbe estem - tervezetten. Úgyhogy újra aktuális az a vérpisilős 21 hónap. 9 már lement...
Címkék: gyereknevelés terhesség újrakezdés
Mi tagadás, valóban gombóc volt, 10 hetes korára már nyoma sem volt a tejfrásznak. Ahogy összeszoktunk, és ahogy mind az ő jelzései finomultak, mind nekem sikerült kiismerni az apró nyösszentések jelentését, tökéletes összhangban vágtunk neki az első alkalomnak.
Anyám kijelentette, hogy mivel ő ezt szintén fontosnak tartja, ő lesz a babaúszás társfinanszírozója. A mindenkori anyagi helyzetünket figyelembe véve ez a nem túl nagy, de mégis rendszeres segítség jól jött, ráadásul kihúzta a hülye ajándékok méregfogát, mert így kimondottan hasznos dologra költhette azt, amit az unokájára szánt.
Néhány email és telefon után egy budai babauszoda tűnt az optimális választásnak. Elsősorban nem a helyszín és a szoszájöti miatt, hanem mert ott fogadtak barátságosan és csak iskoláskor alatti gyerekeknek fenntartott medencével.
Az első úszásra anyám kísért el minket, már nem is emlékszem, Csabi miért nem jött. Tény, hogy az elején rángatni kellett babaúszásra, de ahogy elkezdett nyílni a gyerek világa és őt is sikerült becsábítani a medencébe, egy csapásra elfelejtette, hogy ő fullad a szűk, gőzös térben.
Február volt és hideg, de szépe sütött a nap. Az uszodához mi értünk oda hamarabb, anyám még keringett valamerre. Bementem a gyerekkel, lepakoltam, de közben borzasztóan kapkodtam, mert feltolult bennem minden, ami elvárás lehet egy kiképzésben levő kisgyerekes szülővel szemben. Saját magamba fordulva még a recepción ülő kövérkés fickó érdeklődő visszafogottságát is bunkóságnak értékeltem.
Ettől függetlenül kellemes, visszafogott hely volt, a földszinti részen ruhásszekrénnyel, mosdóval, tornateremmel, szoláriummal, meg az ördög tudja még, mivel. A fehér csempe és járólap érdekes módon nem tette kórházszerűvé a helyet, hanem a berendezéssel kombinálva szolíd eleganciát kölcsönzött mindennek.
Innen nyílt az alsó szinten lévő medence, ahová csigalépcső vezetett le. A műanyag ajtót kinyotva úgy éreztem magam, mintha egy mosogatórongyot dobtak volna az arcomra. Megütötte az orrom az uszodaillat és elindultam lefelé.
A mosolygós hangú oktatónő még a telfeonban mondta, hogy egy új csoportba kerülünk, ahol egyelőre csak mi vagyunk. Azt mondta, hogy 2-3 héten belül betelik, de ha nem, akkor is megtartja nekünk szombaton 11-kor a foglalkozást.
A vízben épp egy kedves, mosolygós nő magyarázott, a hangját azonnal felismertem. Elmutogatta, hogy hol van az öltöző, mosdó, végül megkérdezte, hogy hoztunk-e úszópelenkát és biciklis gatyát. Mikor mondtam, hogy pelenka van, de nadrág nincs, azonnal előhúzott egy kis kosarat, amiben legalább 15 különféle nadrág volt.
A víz kellemes langyos volt, 30 fok körüli. Dia is bemászott mellénk, és míg a gyerek szokta a vizet, elmondta, hogy mi a foglalkozás menete. Legelső szabályként mondta, hogy semmi nem kötelező, a gyakorlatok azért vannak, hogy a folyamatot minden gyerek követni tudja és legyen nekik egy kis kapaszkodó a foglalkozások alatt.
Az első fél óra egy rövid masszírozás után mindenféle gyakorlatból állt, pl. hason tolás, lábtempó, stb. míg a második fél óra kötetlenebb játék volt.Első nekifutásra kb. 40 percig ment üvöltés nélkül a dolog, akkor viszont úgy éreztem, hogy az élmény minden erőt kiszívott a gyerekből. Nagy dícséretet kaptunk, hogy ilyen piciként is milyen sokáig ment a dolog. Nem mondom, hogy míg a gyakorlatok alatt Diától kísérve fel-alá mászkáltam a medencében, addig egy percig sem éreztem magam kínosan azért, hogy a nagy nyilvánosság előtt teli torokból próbálom énkelni a megyavonatot, de az ember mindent megtesz a gyerekéért...
A második-harmadik alkalommal elkezdtük aktívan gyakorolni a "merülünk" felkiáltást. Mivel 6-8 hónapos korig megmarad a csecsemő búvárreflexe, nem kellett a félrenyeléstől tartani. Ez a reflex védi meg a gyereket attól, hogy ha nedves lesz az arca, beszippantsa a vizet. A gyakorlás eléggé triviális. Kimondom a jelszót, pl. "merülünk", majd felülről vizet csorgatok az arcára. Pár alkalom után már annyira rögzül benne a folyamat, hogy a szó hallatán automatikusan visszatartja a levegőt.
Nálunk ez annyira jól működött, hogy elég volt egy nagy levegőt vennem, és velem együtt visszatartotta a lélegzetét. A második alkalom végén pedig eljutottunk odáig, hogy nem kellettt a fejét lötykölnöm vízzel, hanem le is meríthettem. Persze első hallásra kegyetlennek tűnik, hogy először képen öntöm, aztán lenyomom a víz alá, de a hatás borzongató.
Az addig hanyatt-hason rúgkapáló gyerek előtt egy teljesen új dimenzió nyílik. Hirtelen birtokában lesz a mozgásnak, kisebb-nagyobb sikerrel irányítani tudja a dolgokat. 4-5 hónapos korában volt, hogy csak akkor engedte kihozni magát a vízből a fiam, ha cserébe még a lépcsőn cicit dugtam a szájába.
Persze a szülő számára is megvan az úszás jó oldala. Diáéknál a szauna ingyenes volt, a kismanó legkésőbb ott elaludt, és utána jó pár órán keresztül pihenhettem én is.
Annak, hogy a gyerek ne féljen, és bátran menjen a vízbe, az elején egyetlen feltétele van (azon túl, hogy legyen hozzá jó passzban), mégpedig hogy az, aki a kezében fogja, egy pillanatra se legyen határozatlan. Abban a pillanatban, ahogy arról kezdünk el fantáziálni, hogy kicsúszik a gyerek a kezünkből és nem fogjuk tudni elkapni, vagy az amúgy békés medencében feltűnik a nagy fehér cápa és bekapja a gyereket, vagy jaj, akármi történhet, lőttek az egésznek.
Nem állítom, hogy ezek a gondolatok nem suhantak át soha a fejemen. Sőt, az első nyáron a Balatonban állandóan attól rettegtem, hogy ha elengedem a víz alatt, akkor a Sióból fogják kifogni, mert nem találom meg.
Akkorra viszont már nem nyúlt vissza az én érzéseimhez, kialakította magában azt a fajta vízi önbizalmat, aminek köszönhetően pillanatnyi kétség nélkül tudta, hogy ott vagyok, és segítek, ha gond van. Addig pedig élete legnagyobb fröcsköléseit csapjuk és szanaszét játszuk magunkat.
Később, mikor az első helyet sajnálatos módon bezárták az idióta bérbeadó miatt, egy másik helyen folytattuk tovább az úszást. Itt más hangulatú volt a légkör. Közös foglalkozás nem volt, az oktatók mindenkihez külön-külön mentek oda és mutatták meg a következő lépést. Ezt a hozzáállást szintén szerettem. Ami itt kevésbé tetszett, az a gyerek szempontjából vett kérlelhetetlenség volt pár szülőben és oktatóban, akik tényként kezelték, hogy néha nem akar a gyerek úszni, és ettől függetlenül végigcsináltatták velük a "kötelező műsorszámot".
Mivel a babaúszás nekem is elsősorban szórakozás volt, visszautasítottam az ilyen jellegű felszólításokat, amit egy idő után tudomásul vettek az erélyesebb oktatók is.
A másik, ami kevésbé tetszett, az az árképzés volt. Alapvetően nem volt drága maga a foglalkozás, de csak épp a budipapírért nem kértek pluszpénzt. Ezzel ellentétben Diánál kettes fokozatú árszint volt, viszont a szülői fürdőruhától az úszópelenkáig és az ingyenes szaunáig mindennel elláttak, ha kellett.
A harmadik hónap táján a szülés utáni depresszióba belecsöppenve - amiről azt hittem, engem soha nem talál meg - a hét szinte egyetlen vidám programpontja volt a szombat délelőtti babaúszás. Mindamellett, hogy nekem is segített mosolyogni, és látni, hogy más kismamák is bálnatermetűek, a gyereknek mozgás terén óriási előnyöket biztosított. Azt hiszem, nem véletlen, hogy fél évesen kapaszkodva bár, de szálegyenesen felállt a Bubu.
Címkék: anya nagymama szülés utáni depresszió babaúszás bébiúszás merülünk merülés búvárreflex
Első nekifutásra kiválóan alkalmaztam minden rögzült viselkedésmintát: elhúztam, később rácsaptam a kezére, mérges arcot vágtam, de semmi.
Amikor először csattant a kezecskéjén a tenyerem, úgy éreztem, mintha kést döftek volna a szívembe. Úgy éreztem, ez nem helyes. Nem is csapkodtam sokat, és minden egyes kis csatt, amit az értetlen arcocska kísért, megerősítette bennem: nem jól cselekszem.
Ahhoz viszont, hogy a helyes utat megtaláljam egyedül, kevés volt a furdalás. Értetlenül álltam én is a helyzet előtt, és láttam, hogy Csabi sem boldogul a helyzettel. Ahányszor összeszídtuk a nagy szemekkel ránk meredő csöppséget, annyiszor fakadt bennem sírva valami.
2-3 hét bebizonyította, hogy ez nem vezet eredményre. A fájdalom, mint nevelőeszköz nem működik. Mindamellett pedig megalázó és értelmetlen. Ezzel az erővel jutalomfalatkákat is adhatnék neki pozitív megerősítés gyanánt, sőt, klikkerezhetnék is. Hiszen ezzel a módszerrel még egereket is be lehet tanítani. Utáltam magam azért, hogy nem tudom világossá tenni számára, hogy miért nem szeretném, hogy azt a valamit ne tegye.
Éjszakákon át forgolódtam, és bűnösnek éreztem magam. Úgy éreztem, hogy a saját 27 évem testi erejét egy épp csak eszmélő emberke kíváncsiságának megfékezésére fordítani aljasság.
Végül véletlenül a kezembe akadt egy igen tapasztalt öreg róka könyve. Talán nem árulok el titkot, és nem is csinálok kelletlen reklámot annak, aki segített rajtam. Ranschburg Jenőről van szó. Egy kis könyvecskében, ami a kezdő szülőknek szól, részletesen leírja, hogy miként láthatja egy apróság a világot. Mivel ő már a mi gyerekkorunkban is aktív szülőnevelő volt, egyértelműen rávilágotott számomra azzal, hogy a testi fenyítés, amit a mi szüleink használtak, a gyerekkel való kommunikáció zsákutcája.
Egy-másfél éves korig egyszerűen nincs más mód a "fegyelmezésre", mint elfelejteni ezt a szót. Egy ekkora gyereknek még nincs önfegyelme, mert soknak még önképe sincs. Azok a csöppségek, akik ekkorán csak ülnek "jólnevelten", azok félnek. Félnek a kézrecsapástól, a szídástól, attól, hogy a biztonságérzetüket egy "rossz gyerek" vagy "nem szeretlek" összezúzza.
Hamarosan kiderült, hogy teljesen át kell gondolni az egészet. Az első, amin változtatni kell, a saját, becsontosodott felfogásunk. Miért ne nézze meg, emelje fel, törje el akár? Hiszen egy papírtányér vagy egy reklámújság épsége nem ér annyit, mint a csecsemő tépkedés felett érzett öröme. Mikor odaadtam a kisfiamnak egy jó vastag bútorkatalógust, hogy ezt lehet tépkedni, két napig fülig ért a szája, és hatalmas papírkupac tetején ücsörögve, akkurátusan gyártotta a hajcsavarót.
Kicsit borzongató volt a gondolat, hogy ő még nem tudja pontosan adagolni az erejét, amivel ki kell tépni a lapokat. És a második-harmadik oldalnál jól látszott, hogyan dolgoznak, rögzítenek az apró fogaskerekek. Elkezdte megismerni az erejét, rájönni arra, hogy ami egy, az nem oszthatatlan egész. Sok kicsiből áll minden.
Mikor az apja először meglátta a színes újságlapok között, döbbenten meredt rám, mintha legalábbis ormányom nőtt volna. Számára, aki az akkor a hetvenes évei felé ballagó nagymamája mellett nyitogatta a szemét, és akinek a "nem kell" és a "nem szabad" kifejezést gyakrabban mondták, mint azt, hogy ügyes vagy, teljességgel idegen volt ez a megközelítés. Egy korlátozó, szeretet ki nem mutató közegben az élvezetes újságaprítás teljességgel idegen.
Nálunk a légkör a teljesen megengedő, szerető és a szetetteljes, ámde korlátozó között ingadozott. Tény, hogy nagyon kellett vigyáznom mindenre, de ha meg tudtam magyarázni, hogy miért akarom szétszedni, akkor szabad volt. Csak ez épp 9 hónaposan még nem olyan egyszerű mutatvány.
Ebből eredően, mikor anyám is szembesült a tépkedős katalógussal, rosszallóan rázta a fejét. Kifejtette, hogy ő egyáltalán nem ért egyet azzal, hogy én azért építem a kis kupakocskákból a tornyot, hogy azt a billegve álló fiam diadalittas mosollyal lerombolja. Ő nem híve a rombolásnak. Én is hamar letettem a magyarázkodásról, mikor nem sikerült eléggé képletesen elmagyaráznom, hogy ez a gyerek, aki épp most van annak a határán, hogy többet van hason kívül, mint amennyit belül volt, ez a magzati "lárvaállapotból" kezd eljutni odáig, hogy ő is alakítani tudja a közvetlen környezetét, és aktív részesévé válik a játékoknak.
Azt hiszem, ez volt az első téma, aminél röviden kijelentettem: nem baj, nálunk pedig így van.
Visszatérve a saját beállítottságunkra: a gyerekünk "fegyelmezésénél", vagyis a nem kívánt helyzetek elkerülésénél jóval többet kellett önmagunkon nevelni, mint a gyereken. Át kellett értékelni a tárgyak értékét. Hiszen kit érdekel, ha az egész előszoba tele van budipapírral, mikor én végre, 10,5 hónap után háborítatlanul ücsöröghetek 3 egész percet a trónon? Nem ér meg ennyit az a 60 forintos tekercs? Naugye...
Ezután le is csökkent a komoly dolgok listája, és alig pár dolog maradt a "véresen komolyan vesszük" listán. Ezeket igyekeztünk eltávolítani a környezetéből arra a röpke időre - a következő 1,5-2 évre, - amíg a tiltás, mint olyan, nem manifesztálódik a fejecskéjében. Az első tipp, amit a barátnőmtől kaptam, az volt, hogy képzeletben árasszam el a lakást 1 m magasan, és ami vizes, azt pakoljam fel. Ez azonban megoldhatatlan volt a 34,5 m2-en, így abban maradtunk, hogy ami olyan, annak gyűjtőhelyeket alakítunk ki és megakadályozzuk a fizikai megközelítését.
Kezdetben elég volt egy 30-40 centis akadály, sőt, az élére fordított, és a fal meg a hűtő közé beszorított vasalódeszka egészen egy éves koráig távol tartotta a gyereket a konyhától. Hozzá kell tennem, hogy a mi akadályépítésünk az ő mászási kreativitását is jelentősen fejlesztette.
Emellett pedig a leghatékonyabb és leggyakrabban használt fegyverünk a figyelemelterelés lett. Akár mondókával, akár játékkal, énekléssel, csörgéssel. A fürdetés utáni törölgetés alatt például kiváló módszernek bizonyult az aptyuk részéről végzett csörgős szemfényvesztés.Volt még egy pontja a berögzült viselkedésnek, ami majdnem megakadályozta a módszer átvételét. Sokszor a vigyorgó gyerek azt a képzetet kelti (nem csak bennem, szerintem mindenkiben), hogy direkt rosszalkodik. Azt hiszem, hogy egy ekkora csecsemőnél ez még figyelemfelkeltés szintjén sem igaz. Ő, aki még a legjobb esetben is csak sejti azt, hogy nem azonos lény velem, nem hinném, hogy olyan bonyolult logikai bukfencekbe veti magát, miszerint ha velem kitol, az az ő számára vicces. Hiszen ő az összes többi reakciójánál is abból indul ki, hogy amit ő érez, azt mindenki érzi, pont a fenti gondolatmenet miatt. Épp ezért nem hinném, hogy a mazochizmus még bonyolultabb bugyraiba vetné magát azáltal, hogy direkt kiszúr velem. Ettől függetlenül nagyon nehéz volt az első pár alkalommal függetleníteni magam ettől a gondolattól, Csabi pedig még tovább berzenkedett ellene. Nem is tudom, hogyan sikerült volna megoldani a helyzetet, ha nem fogadja el az én igazam.
Miután elkezdtem hinni abban, hogy az ésszerű mennyiségűre korlátozott korlátozás és a gyerek fejlődésébe és főként jóindulatába vetett bizalom meghozz a gyümölcsét, úgy éreztem, helyreállt közöttünk a viszony. A későbbiekben valóban távol maradt tőlünk a hiszti és a dacosság, sőt, úgy vettem észre, hogy sem a megmagyarázott tiltás, sem a várakozás nem viseli meg.
Ezúton is köszönet a könyvért!
Címkék: szülő anya apa gyereknevelés csecsemő tiltás dac konfliktus feltétlen szeretet fegyelmezés dackorszak
A hordozót magam mellé szerelve, közepes óvatossággal indultam a városnak november végén az épp egy hónapos fiammal. Az egyik ismerősömhöz igyekeztem, aki egy szilikonos billentyűzetet ígért be, csendesebbé téve ezzel az estéket, egyrészt, mivel így tizedakkora hangerővel tudtam bepüfölni a gépbe az irományom, másrészt, mert ezáltal a gyermek sem üvöltött fel húszpercenként egy-egy hangsúlyosabb enter után.
Természetesen a megbeszélt reggel szakadt le a későősz első hava, így azonnal hólapátolással kezdtem az útnak. Vicces lehetett, ahogy az autóról söpörtem a havat, és minden második mozdulat után az anyósüléshez ugrottam meglesni az apróságot, aki kedélyesen nézegette a fölé aggatott csüngőket. Persze így a hó letakarítása is a szokásos legalább másfélszereséig tartott, de sebaj, a lényeg, hogy csak egyszer kellett beülnöm megnyugtatni a gyereket.
Azt hiszem, senki sem tenne szemrehányást, hogy ennyi idő után elindulva, a parkolóból kikanyarodva azonnal félreálltam, hiszen mindent megtettem a biztonságos utazás érdekében, csak épp a hordozót nem kötöttem be a biztonsági övvel. Csat be, gyerek szendereg, gyerünk.
A hóban csúszkálva megállapítottam, hogy a tizes paraskálán még a hatost is csak lábujjhegyen érem el, végre nem rettegek úgy, mint a terhesség idején. Bár a járdáról a szomszéd utcában lelépő nyugdíjasokat még mindig időzített bombának tartottam, akik hihetetlen kiszámíthatatlansággal, egy párducot meghazudtoló fürgeséggel bármikor ráugorhatnak a motorház-tetőre, és a taxisokról is sok csúnyát gondoltam, egész jól haladtunk.
Való igaz, hogy a lámpáknál elbambultam, mert a csodaszép kisfiam nézegettem, meg jobbnál jobb grimaszt vágtam neki, de így is sikerült alig egy fél óra alatt odaérni az úticélhoz. Megérkezésünk után természetesen azonnal fel kellett tankolni az apróságot, aki gyorsan el is szundított.
A hazaút könnyebben telt, és büszkén álltam meg az ajtóban, majd visszaszaladtam bezárni a nyitva felejtett autót.
Ezzel az úttal vette kezdetét a rengeteg kaland, amit együtt éltünk át. Nem sokkal később már igyekeztem úgy időzíteni az autózást, hogy lehetőleg alvásidőre essen, és egy kipihent, boldog gyereket húzhassak ki a hordozóból.
A gyerekorvossal konzultálva megtudtuk, hogy bár nem a legjobb a gyerekhordozó, valóban az a legbiztonságosabb. A doki ismét a természet csodálatos képességeit méltatva nyugtatott meg azzal, hogy ha óránként megállunk és a gyereket "kiterítjük", akkor 5-10 perc alatt kinyúlik a gerince, és ismét be lehet csomagolni az ülésbe. Így tehát a Budapest-Debrecen táv előtt is megszűnt minden akadály, így nekivágtunk a nagynéni-látogatásnak.
Címkék: csecsemő vezetés autózás babával gyerekhordozó
- egyszerű
- gyors
- steril
- az életkornak megfelelő összetételű (a koraszülöttek például jóval kevésbé zsíros, könnyebben emészthető tejet kapnak, mint mondjuk egy féléves)
- a legegészségesebb (tele van minden vitaminnal, nyomelemmel, tápanyaggal, immunanyaggal, de még emésztő enzimeket is tartalmaz)
- édes (ellentétben a tápszerrel, ami nem édes, viszont nekem kifejezetten büdösnek tűnt)
- erősíti az anya-gyermek kapcsolatot
- csökkenti a méhnyak-rák kockázatát (mondjuk az érdekes, hogy pont a méhnyakrákot vírus okozza, tehát - szerintem - sokkal inkább a laktációs hormonok libidócsökkentő hatásának köszönhető a tendencia)
- jótékony hatással van a hormonháztartásra
- késlelteti a peteérést
- az emésztő enzimeknek köszönhetően a legkíméletesebb orrcsepp
- a kisebesedett mellbimbóra kenve gyorsítja a sebgyógyulást (feltételezem, hogy ez nem a mellbimbó speciális tulajdonsága, úgyhogy más sebekre is jó áthidaló módszer lehet)
Hirtelen ennyi jut eszembe.
A kórházban nem sok esélyt adtak, viszont ahogy hazai terepen átgondoltam a dolgot, egyszerűen valahonnan mélyről jött a meggyőződés, hogy ez kell nekem, és sikerülni fog. Az első otthoni szoptatáshoz rendesen felkészültem. Büfiztetéshez pelenka, a másik mellre tunkolós rongy, bekészítve a cukros víz és a tápszer is.
A cukros vizet egyébként a dokink ajánlotta arra az esetre, mikor épp nem találkozik a kereslet és a kínálat. Egy deci forralt vízhez egy kiskanál cukrot kell adni, és kész. Később ezt megturbóztuk, ha kellett, és a forralt vízbe pár szem édesköményt áztattunk. Ez sokban segített, mivel a szélgörcsöket rotyogós szélkitörésekké változtatta.
Mivel mi tablettában kaptuk a D-vitamint (a bélflóra által termelt K-vitaminnal együtt a két olyan elem, amit viszont nem tartalmaz az anyatej), ezért kétnaponta fél-egydecis forralt vizes lazsálást engedtem meg magamnak. Héthónapos korától aztán már tabletta formájában is be tudta venni a vitamint, úgyhogy teljes megelégedettségére akkor csak és kizárólag anyatejen élt.
Szóval a kanapén ülve, még mindig a gátseb által korlátozott mozgással odavettem az éhesen nyekergő gyereket, és hátradőlve mellre tettem. Már önmagában a kórházihoz képest óriási kényelem is megnyugvással töltött el, és ahogy lenéztem, láttam, hogy ott csurog a szája szélén a tejhab.
Aztán éreztem, hogy kifogyott a tartály. Nem baj, gondoltam, áttesszük a másikra. Ott is lelkesen cummogott, végül az is kifogyott. Mikor éreztem, hogy már nem jön semmi, és a fájdalom élesen, egészen a lapockám alá nyilallt, elővettem az első számú titkos fegyvert, a tápszert. Gondolom, ez még a kórházból berögzült dolog lehetett, hiszen ott teljesen természetesnek tűnt, hogy orrba-szájba tápszert nyomnak.
Mikor ez is kifogyott, megpróbáltam a cukros vizet, de az már folyt ki a száján, ráadásul egyre hangosabban nyöszörgött. A kezdeti önbizalmam pillanatok alatt átalakult a hatodik világméretű tejválság okozta pánikká, és kétségbeesetten próbáltam csitítgatni. Egyszer csak felemeltem, hogy egymás szemébe nézzünk, mert az néha bevált az eddigiekben is.
Ebben a pillanatban a szájából - az apja beszámolója szerint - a sarkáig érő 5 centis sugár csapott ki, teljesen beterítve engem, a kanapét és az egész környéket.
A sírás fél percen belül abbamaradt, és édes álomba szenderült a kisfiam.
A szoptatásról szóló cikkeket és írásokat lázasan túrva jutottam arra a következtetésre, hogy a jóllakottság utáni cumizgatás, a komfortszopás teljesen normáis velejárója a szoptatott gyerek működésének. Ma már tudom, hogy a "20 perc szopi, és vége" hozzáállás nem jó. Egyrészt nincs a gyerekben időautomata, ami jelezné, hogy mikor járt le a szopási idő, másrészt maga a folyamatos inger serkenti a leginkább a tejtermelést. Később, mikor kezdett tudatára ébredni, hogy van keze, elkezdte piszkálni az épp pihenő bimbót, ami hasonló reakciót váltott ki.
Persze kezdő anyaként majdnem minden szoptatást végigkönnyeztem. Egyrészt így próbálta a szervezetem levezetni a rettegést, hogy vajon nem éhezik-e a gyerek, másrészt pedig össze-vissza be volt repedve mindkét mellbimbóm. Az apja hamarosan kis vámpírnak kezdte szólítani a gyereket, mert bizony sokszor véres húscafatot csinált belőlem. Két hónapon át küzdöttem saját magammal, hogy a fájdalom ne tántorítson el az elhatározásomtól.
Éjjel-nappal, amikor csak nyekkent a gyerek, azonnal végigzongoráztam a repertoárt: hideg van, meleg van, tele a pelenka, szopi. Persze az esetek 95%-ában ez utóbbi volt. A folyamatos kínok elkerülése érdekében még az elején kétségbeesetten nyúltam a bimbóvédőért, ami végeredményben hasznos segítőtársnak bizonyult.
Ez a találmány egy kis szilikon kupak, amit különböző árfekvésben adnak, és nem is feltétlenül van szükség a legdrágábbra. Ráadásul, mivel egy csomagban mindjárt kettő van, és a gyereknek egy szája van, kapásból tartalék is van belőle. Az alakját tekintve egész jól követi a feltelt mellek alakját, bár leginkább a gyerek fején mutat jól, amitől azonnal mosoly fakad a szétszaggatott anya arcán.
A szétázott, szétcincált húsdarabnak a kupak miatt van egy kis menekülő útvonala, és mivel a tej a szívás után felgyűlik a bimbóvédő tetejében, mindig akad egy kis tartalék, amíg a tejmirigyek kiizzadják magukból az újabb adagot. Persze ettől függetlenül azért nem árt néha edzeni is a kupak nélküli időkre, mert ez is olyan, mint a szex, szilikon és latex nélkül az igazi.
Némi egérutat nyerve a bimbóvédőnek köszönhetően nekiláttam feltúrni a tejszaporításról szóló valamennyi leírást. Mivel egész nap a felsőtestemmel voltam elfoglalva, nekem a legegyszerűbb, főleg a bucira fűtött panelban a félpucér állapot volt, amire akkor cuppant rá az ifiúr, mikor csak akart.
Emellett folyamatosan ittam, míg az első 2-3 hónapban érdekes módon semmiféle ételt nem kívántam, és alig ettem. Tegyük hozzá, hogy volt miből táplálni az apróságot, és még így sem fogytam 75 kilo alá.
Egyik ismerősöm tanácsa alapján kipróbáltam a baracklevet. Sokáig ez volt az az ital, amiből meg tudtam inni a napi 3-4 litert, aztán mikor már leginkább csak a tapétaragasztó jutott eszembe róla, elkedztem áttérni más gyümölcslevekre is. A sok víz és a rengeteg cukor hamarosan meghozta a kívánt hatást. Egy-egy dobozt képes voltam álló helyzetben, egy szuszra lenyomni, és onnantól számítva kb. háromnegyed órán belül feltelt a tejcsárda.
Amikor a 3 hónapos nagy mennyiségi ugrásnál ismét vissza kellett nyúlnom az addigra elhagyott cukros vízhez, az addig is lelkesen fogyasztott tejserkentő teák mellé beújítottam a kecskerutafüvet. A hatás itt sem maradt el.
A sok összebújva töltött óra, a rengeteg komfortcumizás, a korlátlan rendelkezésre állás jót tett, és legszívesebben visszamennék a szülészetre, hogy íme, szopik. A világegyetem igazságérzete azonban gyorsabb volt nálam, és nemes egyszerűséggel megszüntette a szülészetet.
Az első időszakban az egész család forgatta a szemeit, hogy állandóan szopik a gyerek, nekem meg állandóan kilóg valamelyik mellem. Apám az első időkben rosszul volt, ha meglátta, hogy mire készülök, sőt, kiment a szobából. Mire fél éves lett a kismanó, már képes volt kedélyesen odadőlni, és vigyorogva, 10 centiről nézni az unokáját, milyen pofákat vág evés közben.
Azokban a ritka pillanatokban, mikor úgy éreztem, hogy most talán nem helyénvaló a tömegben szoptatni, körülnéztem, és mindig láttam majszoló embereket. Ilyenkor pedig eszembe jutott, hogy mivel szalámis zsemlét nem nyomhatok a kezébe, az én fiam így eszik és pont. A nyilvános szoptatás miatt egyébként soha nem volt gondom, sőt. A fiatalabbak szemérmesen elnéztek, de az idősebb korosztály a nőt figyelmen kívül hagyva, meghatottan tudja nézni az anyján csüngő gyereket, és részese lesz ennek a mélyről jövő, ősi csodának.
Az idő előrehaladtával már nem csak a deklaráltan szoptatós helyen tudtam szoptatni, hanem fekve, állva, sokszor még a vécén ülve is meg kellett kínálni a gyereket.
Annak, aki nem érzi magát kiszolgáltatva ezáltal a függőség által, a legnagyobb csoda. Mióta gyerekem van, értem a Fehérló fia mondát, azóta értem, mekkora erő a saját testemmel táplálni egy másik életet.
Ahogy nyiladozik a gyerek értelme, egyre viccesebb pofákat vág, és egyre inkább kialakul az a leírhatatlan, kimondhatatlan összetartozás anya és gyermeke között, ami csak nekünk jár. Egy félvigyor, egy megnyugtató pislantás többet mond, mint bármi.
Sőt, bár az elején nem hittem volna, a kezdeti másfél-kétórás szoptatások is lecsökkentek. Egy-egy érdekesebb játéknál néha elég 2-3 perc ahhoz, hogy feltankoljon a lurkó, és már rohan is vissza labdát gurítani.
Azt azért nem állítom, hogy csak kifejezett előnyökkel jár a szoptatás. Úgy vettem észre, hogy azok, akik anyatejjel táplálják a gyereküket, és az igény szerinti szoptatást támogatják (nem óraműnek állítják be, hogy háromóránként egyen, hanem mikor éhes adnak neki, mikor nem, akkor nem tömik), azok sokkal szorosabb viszont ápolnak a gyerekükkel. Azt hiszem, hogy ez a bennsőség sokkal kevésbé köszönhető az anya szándékainak, mint inkább a hormonoknak. Az első fél évben sokszor éreztem azt, hogy egy hormonvezérelt zombi vagyok, aki azt teszi, amit a vegyületek diktálnak, és az ő akaratuk szerint örül, bánatos, üvölt vagy tombol.
A szoptatás kapcsán meg kell említeni a szülői páros másik felét. Szerintem az apák javarésze nincs tisztában azzal, hogy mikor a párjuk azon aggódik, hogy lesz-e elég tej, akkor az sokkal több egy pretizskérdésnél. Egzisztenciális kérdés, egy olyan megmagyarázhatatlan kényszer, amit csak átélni lehet. Sajnos, őszintén be kell vallanom, hogy Csabi ebben az időszakban akármit tehetett volna, egyrészt nem tudtott volna helyesen cselekedni, mert nem tudta a legnagyobb jóindulat mellett sem átélni azt, amit én, másrészt - kicsit szégyenlem - nem érdekelt, hogy mit tesz és mit gondol. A legmélyebb depresszió idején volt olyan, hogy áhítottam azokat az időket, mikor az apák messze dolgoztak a családjuktól, és ünnepnapnak számított, ha megjelentek. Akkor úgy gondoltam, sokkal egyszerűbb lenne az életem, ha csak ketten lennénk a gyerekkel. Nem állítom, hogy az eszem józanabbik fele tartott vissza attól, hogy elüldözzem. Sokkal inkább az óriási és feltétlen szeretete volt, ami mellettünk tartotta. Mindketten rettenetesen szenvedtünk, mert nemhogy felkészületlenek voltunk, de erről az állapotról senki sem beszélt soha nekünk.
A hasonszőrű kismamáknál körbepuhatolózva kiderült, hogy nem állunk egyedül a problémával. A kisgyerek megérkeztével, a szoptatás beköszöntével, és az olyan központi kérdésekkel, mint például, hogy milyen útvonalon menjünk sétálni, ahol kevés erős zaj van, és a levegő is jó, nem nagyon jutott energiám a házasélet ápolására.
Egészen a szülés napjáig megőrültem a szexért, tízszeres élvezettel vetettem bele magam. Másnaptól azonban nem csak a gyógyulgató heg tartott vissza az ágybabújástól. A nem kívántam nem jó kifejezés. Még csak nem is undorodtam tőle, bár sokaktól hallottam, hogy igyekeztek a szoptatásig az összes férfinyomot, még az érintéseket is kényszeresen lemosni magukról. Egyszerűen olyan fokú közöny fogott el, ha megláttam a férjem, mintha egy másik nő lenne.
Képtelen voltam a gondolattal foglalkozni, hogy mi lenne, ha most, mikor mélyen alszik a gyerek, megpróbálna kikezdeni velem. Az első pár tétova próbálkozása után egyébként inkább annyiban hagyta az egészet.
A gyermekágy leteltével ugyan megkaptuk a zöld jelzést a nőgyógyásztól, sőt, még a fogamzásgátlót is kiváltottam (azonnal 3 csomagot), de pár szem után eltettem a csomagot. A szülés utáni első póbálkozás - talán mert készültem is a fájdalomra - minden volt, csak nem kellemes. Kb. ilyen érzés lehet a plüssmacinak, ha egy száraz üvegmosóval próbálkák tisztára sikálni.
A vágás és a repedés okozta seb is feszült, égett, 17 éves korom óta előszőr gondoltam, hogy "végezz már".
Ezekről a dolgokról egy olyan férfival beszélni, aki amúgy sem egy önbizalombajnok, és aki a tündibündi , mosolygós felesége helyett visszakapott egy üvöltő-prdító-bőgő házisárkányt, nem tartozik a legsikeresebb vállalkozások közé. Legelőször talán fél év elteltével sikerült őszintén beszélni arról, hogy nekem sem jó ez az állapot, és változtatni szeretnék rajta.
Sajnos az addigi viselkedésem nemmúlt el nyomtalan, és a megfélelmlített, önmagát megtűrtnek érző férfinél sokáig tartott, mire elkezdett belőle kibújni a hódító Vilmos.
Azoknak viszont, akik eljutnak addig, hogy tudatosan változtassanak a hozzáállásukon, van egy jó hírem: nálam is bejött, hogy utána még jobb. Van egy olyan érzésem, hogy nem is a szervi változások miatt - igen, hölgyeim, a természetes úton történő szülés után némileg jogosan nevezhetnek minket bukszának - nem is amiatt, hogy tudjuk, már elkeltünk és valaki csinált nekünk gyereket, hanem sokkal inkább azért, mert végre meg tudjuk becsülni, amit kapunk.
Az első év eltelte után bizakodva néztem a jövőbe. Amellett, hogy az akkor már Bubu néven emlegett csodaszép, kékszemű kisfiam még mindig bőségesen el tudtam látni anyatejjel, végre a férjemnek is tudtam egy szeletet adni magamból. Egy kicsit újra egymásba szerettünk, és a sértettség, a fájdalmak halványulni kezdtek.
Címkék: szoptatás csecsemő házasság konfliktus férj feleség tejszaporítás anyatej tápszer bimbóvédő szex a szülés után
Eszembe jutott, hogy délelőtt rátaláltam egy ismerősre, aki azóta megnősült. Ha valami másképp történt volna, ha ha-k hosszú sorozata másképp sül el, talán nekünk is több közünk lett volna egymáshoz, és soha nem ismerem meg a férjem. De nem is ez a lényeg. Szakmailag nagyra becsült, komoly jövőt jósolt nekem, mikor még csak első éves voltam. A szakirányválasztás előtt egyszer leültünk beszélgetni, és elmondta a gondolatait a rokonszakmákról.
Nem is beszéltünk másról, csak arról, hogy milyen lehetőségek vannak, hol vannak átfedések, melyik végzettség nyújthat az életben több lehetőséget az elhelyezkedésre. Akkor, és utána még nagyon sokáig azt gondoltam, hogy egyszer, egy bizonyos szakmában szakember leszek, és persze mellette élem az életem. Igyekeztem olyan hivatást választani, amiben éreztem kihívást, ahol úgy gondoltam, hogy minden energiámat maximálisan ki tudom használni a cél érdekében.
Hogy milyen cél érdekében? Érvényesülés, pénz, karrier, hatalom? Nem igazán. Leginkább az elismerésre vágytam. Meghökkentőt, újat, merészet akartam csinálni, mégis olyat, ami az emberek orra előtt van. Newtont a végletekig tisztelem a szemléletéért. Nem fogadott el axiómákat, számára nem létezett trivia. Feltette a legfontosabb kérdést: miért?
Igyekeztem a munkámban az emberi miértekre nemhogy választ találni, hanem megismerni a miértek mechanizmusát, és egy lépéssel megelőzni a miértet. Én akartam feltenni a kérdést nekik: miért?
Aztán terhes lettem, miközben szerveztük az esküvőt, és úgy éreztem, igazán jól kézben tudom tartani a dolgokat. Szorosan ütemezve, de minden belefért. Dolgoztam, gondoltam a babára, jól éreztük magunkat egymással, néha szórakoztunk is. Hogy mi volt a létem értelme? Nem fogalmaztam meg magamnak igazán. A pályám kezdetén talán valóban az elismerés volt a legfontosabb. Hajtsatok fejet előttem. Nem azért, mert uralkodni akarok rajtatok, hanem mert érezni akarom, hogy sokat érek. Hogy fontos vagyok és sokat tettem veletek, értetek.
Jó lenne azt mondani, hogy a fogantatás pillanatától kezdve megváltozott az életem, de soha nem volt ekkora önismeretem. Az egész terhesség rohanásról szólt, kétségek és örömök hullámvasútjával fűszerezve. A biológiai óra - nem a saját, hanem a babáé - az első pillanattól ketyeg. És könyörtelenül elhoz minden pillanatot. Az elején tőle voltam kába, aztán tőle kezdett el nőni a hasam, és eljöttek a kevésbé várt pillanatok is: összeért a combom (aki tudatára ébredt már önnön hízásának, az tudja, milyen érzés felfedezni, hogy a comb a közepénél többé nem ropogós, feszes pipihusi, hanem tundrabugyi módjára lóg és minden lépésnél kajánul szorul össze, mintha azt mondaná: engem nem tudsz csak úgy levetni), tele lett pattanással a hátam felpuffadtam, feldagadtam, bevizesedtem, szuszogtam és mint a kalács, túlkeltem önnön tartályomon, végül, az utolsó héten még a hasam is kirepedt.
És közben ott ketyegett az óra. A monoton hang nem mondott semmit, csak jelen volt. Napról napra, gondolatfoszlányról gondolatfoszlányra kényszerültem feladni a belső ketyegés miatt a munkával kapcsolatos gondolatokat, hogy helyet adjak magam helyett nekem, az anyának, aki majd megszületek.
A terhességen merengve megint megsimogattam az alvó kisfiam, és belekortyoltam a magammal hozott teába, hogy tovább áradjanak a gondolatok.
A hazatérés után nem pusztán rettegésből, félelemből, szeretetből, kényszerből és megannyi érzés szürke kavalkádjából eredt az a határtalan belső erő, amivel képes voltam hónapokig szinte rabszolgája lenni egy magatehetetlen kis húsgolyónak. A törődés, a szeretet, a gondozás több lett: életforma, életcél.
Azelőtt nem nagyon tudtam elhinni, sőt, kategorikusan elutasítottam, hogy valaki csak a családjának éljen. Ma másképp gondolom. Az első és legelemibb változás a szemléletemet formálta. Most úgy gondolom, hogy nincs egyetlen, csupa nagybetűs életcél. Van sok apró, és néhány nagyobb. Ezek követik egymást, és talán leginkább időszakokról lehet beszélni. Valószínűleg ez rajtam kívül az egész emberiségben tudatosult már, viszont meglehetősen javult a közérzetem, amikor én is felismertem a dolgot.
20 évesen a legfontosabb az elismerés volt, "valamit letenni az asztalra". Intenzíven éltem meg minden egyes percét az életemnek, és a mai napig fel tudom vállalni az akkori önmagam. Pedig nem kevés balhéban voltam benne, és nem is mindig előnyös szerepben.
Mostanra, ha a munkát tekintem, nem az elismerés a fontos. Az egyetlen lényeges dolog, hogy abból, amit teszek, fenn tudjunk maradni. Ez most persze aránytalan kijelentés, hiszen nem én vagyok az egyetlen kereső. De ha a világomat egy egésznek, és saját magam, mint a jelen boncolás tárgyának tekintem, akkor kiejelenthetem: a tárgyi személy célja, munkáját gyermekének és szűk családi életének alárendelve, a munkába fektetett energia minimalizálásával az érzelmi élet szükségletei kielégítésének maximalizálása. Na, ezt jól megaszontam.
A lényeg, hogy 180 fokot fordult az életem. Ami eddig fontos volt, az most egyértelműen alárendelt, amiről pedig úgy gondoltam, hogy az élet "normál" velejárója, arról egyre inkább kezdem sejteni, hogy talán nem csak jelenlegi, hanem mindenkori énem lényege. És nem csak biológiai értelemben...
Ettől függetlenül nem ringatom magam abba a hitbe, hogy 1. ez mindig így marad és én mindig élvezni fogom, 2. a gyerekem (családom) mindig ezt várja el tőlem, és mindig élvezni fogja, hogy nonstop körülötte forgolódom.
Sokszor eszembe jut, amit anyám szokott emlegetni, ha az óvoda kerül szóba: "három éves múltál, mikor oviba mentél. Mikor első nap hazajöttél, már nem azt az aranyos, szófogadó kislányt kaptam vissza, akit reggel bevittem."
Ez nekem sokáig fájt, és hiába gyötörtem magam, nem tudtam megfejteni, hogyan "romlottam el". Hiszen én ugyanúgy szerettem az anyukám másnap, harmadnap is, sőt, ma is. Csak épp megváltoztunk. Azt hiszem, neki sokkal inkább az idő múlásával volt baja.
Amikor látom, hogy az épphogycsak csöppség fiam napról napra mennyit fejlődik, igyekszem nemmegpróbálni konzerválni az állapotot. Elhiszem, hogy sok anyuka álma egy cserfes hároméves kislány, de szerintem a 28 éves anyányi lányában is találhat(na) értékelnivalót, ha elfogadná, hogy mindegyikünkben ott ketyeg az óra.
Felálltam és tovább indultam, a nap kezdett lebukni a hegyek mögé és hűvösre fordult az idő. A gyerek még mindig aludt.
Eszembe jutott, hogy ez nem lesz mindig így. Sőt, soha többé nem lesz pont így. És talán épp ezért szép, épp ezért szeretjük és épp ezért fáj egy kicsit. Nem szabad konzerválni a létet. Nem szabad egy egész életen át csak az elismerés után teperni, mint ahogy szépen lassan nekünk is el kell engedni a kisgyerek kezét. Különben ő tépi ki magát az ölelésből, és ki tudja, dacból hová szalad.
Megint megjelent előttem a régi ismerős arca. Mikor utoljára belebotlottam, már nagyon nagy pocakom volt, és valahogy kínos lett volna az 52 kilós önmagam után a 92 kilósat bemutatni, így csak csendben csodálkoztam.
Valahol mélyen, a ketyegés mellett ott ült bennem az érzés, hogy egyszer, mikor máshol lesz rám szükség, és nem a pelenkázó mellett, még lehet belőlem a szakma csillaga.
Címkék: munka szülő anya gyereknevelés karrier életcél
Miután hazavittük, saját meglepetésemre is nagyon szigorúan tartottam magam ehhez az elhatározáshoz. Több volt, mint elhatározás. Felelősnek éreztem magam a kis emberért, akit én keltettem életre, akinek hosszú hónapokig csak én adhatok értelmet, érzelmet, biztonságot, szeretetet.
Még nem volt egy hónapos, mikor megérkezett az első "ne kényeztesd el" jótanács. Azt hiszem, a szokásosnál is butább fejet vágtam, mert a kéretlen tanácsadó azonnal rá is kontrázott: - Ha most észreveszi, hogy minden pisszenésre ugrasz, mi lesz később? Állandóan vele kell foglalkoznod és nem fogsz soha szabadulni tőle.
Az utolsó félmondat sokáig visszhangzott a fejemben. Miért is akarnék szabadulni tőle? Hiszen én akatam! Bár - mai fejjel már tudom, hogy - nem tudtam, pontosan mit vállalok be, voltak olyan sejtéseim, hogy egy időre fel kell adnom a saját szabadságomat. Talán mert előtte hosszú ideig élveztem, hogy a magam ura vagyok, egyáltalán nem esett nehezemre "rabszolgává" válni. Sőt. A legnagyobb elégtétel egy halvány vigyor, a non plus ultra egy egetrengető böfi volt. Az internetes szülői körlevelek anonim szerzőjének megfogalmazásában: egy fél óra cigánykerekezésért teljesen méltányos fizetség a grimaszba hajló hárommásodperces mosoly.
Szóval hogyan kényeztetném el? A részletes válasz lényege az volt, hogy már az elején a tudomására kell hozni, hogy néha bizony egyedül kell lenni, néha bizony várni kell, és alapvetően az van, amit a szülők akarnak. Engem személy szerint leginkább egy XIX. század eleji kutyakiképző-könyvre emlékezetett a szöveg.
Az első perctől kezdve két szemszögből láttam a dolgokat. Ahhoz, hogy meg tudjam fejteni, mire is van szüksége, egyébként sem árt ez a fajta "kettőslátás". Mindjárt az elején indulva, az őrületbe kergetne a hideg. Legalábbis engem. A kismanó mondjuk nem kifejezetten fázós, de ez más tészta.
Igyekeztem a tudományosan bizonyított képességekkel összevetni a helyzetet, amibe ez az apró ember került, mikor végre kinyomták onnan, ahol addig alapvetően köszönte szépen, tökéletesen eléldegélt. Hirtelen világos lett, hideg, megszűnt a ringatózás, inkább csak rángatózásnak nevezhető az, ahogyan pakolták őket a csecsemősök, és élesek lettek a zajok.
Azt hiszem, sokáig az ő fülével hallottam és az ő szemével láttam. Például az összes rokonnak megtiltottam, hogy a jó fénykép kedvéért a tarkójáig ható vakufénnyel fotózza. Tegyük világosabb helyre, vagy állítson a fényérzékenységen, de nekem a világ összes fényképe nem ér annyit, amennyire zavarhatja az örökös vöröses homályból kibújó kisgyerek szemét a vakító fehér fény. Igen, kedves nagymama, tessék csak belenézni ide, most én csettintek egyet, és tetszik látni, pislogni tetszett. Ennek a gyereknek meg még a szivárványhártyája sem látszik, annyira ki van tágulva a pupillája. Köszönöm.
A hangokkal ugyanez volt. Amennyire lehetett, igyekeztem az éles, erős, bántó hangokat kiküszöbölni. A tévé szinte soha nem volt kikapcsolva, az egyetlen "engedélyezett" műsor a híradó volt, mert tudtam, hogy ha Csabit még ezzel is megrövidítem, akkor teljesen összerogy valós és képzelt "átérzéseim" súlya alatt.
Így hát ismét megkértem a tisztelt rokonságot, köztük ultrahangon nyafogó unokanővérem, hogy a gyerek fülének méretét a hallásának minőségével legyenek szívesek nem összevetni, mivel csak kicsi, de nem süket. Sőt. Ha belegondolok, hogy a fül csillói csak pusztulnak és nem nőnek újak sohat többé a születés után, akkor rémisztő, hogy egy tökéletes állapotban lévő hallást lerohan a szomszéd Ibi néni a saját hallókészülékéhez szokott - jaj, kedvesem, hangosabban, otthon hagytam - 200 decibeles utyuliputyuli hangorkánjával.
Ja, és persze a kedvencem az "üvöltéssel akar zsarolni" fejtegetés volt. Önmagukra valamit is adó elsőgyerekes kismamák minden egyes gyerekes adást végignéznek az összes létező dokumentumfilm-csatornán, így alig van köztünk olyan, akinek elkerülte volna a figyelmét a cserebogaras sorozat. Hadd ne csináljak most több reklámot a BBC zseniális hosszútávú megfigyelésének.
A lényeg, hogy megállapították egy egyszerű kísérlettel (asztalon felejtett torta, amibe a gyerek, ha egyedül hagyják, beletorkoskodik, majd megkérdik, ki volt) igazolták, hogy 3 éves korukig ha próbálkoznak is, nem tudnak hazudni a gyerekek. Feltételezem, hogy nem azért, mert egy kismanó ül a fülük tövében, aki ilyenkor beleharap, hanem mert lényükből adódóan az igényeik minél gyorsabb kielégítésére törekszenek.
Nem hiszem, hogy egy 6-8 hónapos, a saját testének határait épp csak ismerő csecsemő, aki ráadásul épp az eltűnik-megjelenik, elveszik-mégis itt van fázisait tapasztalja, és főleg, az elszakadási félelemmel ismerkedik, pont azzal fog szórakozni, hogy nem hagy a konyhába kimenni krumplit pucolni.
Sokkal inkább el tudom képzelni, hogy ingerszegénnyé vált számára a környezete (kivéve, ha a nagyeszű szülő leteszi a tévé villogása elé), megerősítést vár valamilyen mozdulatára, vagy egész egyszerűen csak biztonságot akar. A kedves anyukák, akik olyan hangosan nem hagyják magukat zsarolni, valószínűleg soha nem tartottak ki még egyetlen, amúgy bevallottan trógernak titulált hímegyed mellett sem a biztos-ami-biztos elv alapján, igaz? Nos, a gyerek ettől őszintébb. Nem aljas szándéktól vezérelve ragaszkodik anyjához, nem azért, mert utálja az épp bevezetésre váró krumplipempőt, hanem azért, mert anya karjai között, az anyaszagban érzi jól magát, mert az ad neki biztonságot. Hogy ez nem akkor és annyi ideig van, mint azt mi szeretnénk? Hát, ez igaz...
Aki végigkísérte már az apróságokat, az észrevehette, hogy a sokat alvó csomagocskák lassanként elkezdik emelgetni a fejüket, nézelődnek, aztán kis mosolyok formájában tudatják a külvilággal, hogy itt vannak. És nem tart sokáig, mire anya vagy apa biztonságos öléből ki-ki tekintgetnek a világra. Aztán egyszercsak kúszik 5 centit, hirtelen mászik másik tizet, és nézd, de aranyos, állandóan szétcsúszik a térde, mert négykézlábolni akar! És hopp, 11-12 hónaposan lábra áll, egyedül vagy tapogatózva, de saját magától nekiindul a világnak. Miért kell akkor 4-5 vissza nem térő hónapért móresre tanítani a gyereket???
Amikor nekem mondogatták, hogy de bizony, picit kell hagyni hüppögni, utána számoltam. Mindig az 1-2-5 perceket magyarázták. Egy újszülöttnek 5 perc az ébrenléte 20%-a, ez nekünk, a mi ébrenlétünkhöz viszonyítva (a szerencséseknél mondjuk 14 óra) valamivel több mint 3 óra. Egy félévesnek 5 perc az ébrenlét 3%-a, ez a mi fentlétünkből 28 percnek felel meg, és még egy egyéves is kétszer alszik (jó esetben), az 5 perc 2%, nekünk 17,5 perc. Ki nem ideges, mikor több mint negyed órát áll sorba azért, hogy ránézzenek??? Ki nem nyűgös, mikor fél órát kell várni arra, hogy a sétából hazaérve kicsomagolják az anorákból, és végre észrevegyék, hogy hónaljig szaros?
Persze lehet, hogy irigylésre méltó, akit nem tud zsarolni a gyereke, mert nem hagyja. De ne csodálkozzon, ha a kamasz fia elhányja magát, mikor anyuci cuppog neki a ballagásán a sorból, hiszen mikor kérte, nem kapta meg a feltétlen szeretet. És ha majd jól körülnéz, szerintem látni fog engem, meg sok más anyát, és senki sem fogja az ölében vinni a gaudeamus igitur alatt az icipici csöppségét. Persze azért a nyilvános pusziban én sem reménykedem a kamasz fiamtól.
Alapvetően sajnálom azt, aki a gyerekében nem bízva hagyja magát megfosztani attól az élménytől, hogy kikötővé váljon.
Címkék: szülő anya csecsemő felelősség önzés sírás hülye szülő türelem feltétlen szeretet ölben tartás elkényeztetés
Reggel ismét szikrázón sütött a nap, hatkor hozták a babákat etetni. Amíg vártuk, hogy a kocsi végigvánszorogjon a folyosón, odaléptem az ablakhoz. A méter széles párkányra támaszkodva néztem, ahogy készülődik a város. Az utakat mosták, néhányan már úton voltak a munkába. Nem tudták, nem is sejtették, eszükbe sem jutott, hogy itt, a falak között néhány új élet tölti az első reggelét.
Visszavánszorogtam az ágyhoz és igyekeztem fájdalommentesen leülni. A vártnál kevésbé fájt a seb, mégis nehézkessé tette a mozgást. Egyszer csak nyílt az ajtó és egy másik nővér, ha lehet, még élesebb hangon szótagolta a fiam nevét.
Ismét a karomban tartottam a kis lila takaróba csavart csomagot. Óvatosan széthajtogattam a széleket, és kitapogattam az apró lábacskákat. Mindene megvan. Jó érzés. Alszik. Nem így képzeltem az első viszontlátást. Reméltem, hogy hamarosan felébred, és egy kicsit nézegethetjük egymást. Na és végre megszoptathatom. Elvégre én vagyok az anyja.
Várakozásommal ellentétben épp csak a hétórás begyűjtés előtt pár perccel ébredt fel a kismanó. Megpróbáltam mellre tenni, de sehogy sem sikerült. A sebem elkezdett égni, és éreztem, sehol egy csepp előtej.
Mikor elvitték, megkérdeztem, hogy mikor kapom vissza. Egy rövid „kilenckor” mordulás volt a válasz és már el is tűnt a háromszintes gyerekszállító. Az üres két órát igyekeztünk zuhanyzással, reggelizéssel és rengeteg ivással kitölteni. Nyolc után pár perccel megjelent a takarítónő, aki idegesítő sziszegéssé torzított fütyülés közben hajigált fel minden apróságot az ágyakra és a székekre. Úgy viselkedett, mintha raktárban dolgozna. Közönyét azonban sajnos nem a diszkréció inspirálta, hanem vélhetően egyszerűen belefásult a frissen szültek között töltött évtizedekbe és már csak a "rendetlenséget" látta.
Eljött a kilenc óra, visszakaptuk egészen délig az aprónépet. Mikor kértem a nővért, hogy mutassa meg, hogyan kell helyesen szoptatni, megígérte, hogy mindjárt jön. Kb. fél óra múlva került elő, addig igyekeztem saját próbálkozással elütni az időt. A gyerek technikájával semmi baj nem volt. Ahogy a szájába került valami, abban a pillanatban olyan vákuumot produkált, hogy sziszegve húztam el tőle mindent.
A csecsemős nővér elmondta a sokat hallott mantrát, miszerint a köldökünket egymás felé fordítva tegyem a gyereket a mellemre. Nagyszerű, gondoltam, eddig én is eljutottam.
- De hogyan kell a szájába tenni a bimbót? – kérdeztem, és örültem, hogy ismét nálam van a kis pislogó batyu, mert eleve rossz érzéssel töltött el, ahogy a nő mindenféle gyengédség nélkül fogja a kismanót.
- Hát így – és fölénk hajolt, majd olyan hangerővel, hogy az épület előtt is hallják, elcsodálkozta magát - Anyuka, mellbimbó nélkül hogy akar szoptatni? Nem használt kiemelőt? Hát, nem adok sok esélyt, jobb, ha elfelejti.
És már lépett is tovább a másik ágyhoz, ahol a delikvens kb. csészelaj méretű, legalább 2 centis bimbókkal várta.
Az ágy szélén ülve döbbenten néztem magam elé. Még mindig túl bizonytalan voltam ahhoz, hogy bármit is merjek válaszolni. A napok óta tartó zsibbadtságon csak egy halvány akaratsugár tört át: akkor is sikerülni fog. Onnantól kezdve a saját belső hangomra hallgatva próbáltam a kismanóval megtalálni a tejfakasztás helyes módját. Persze nem volt egyszerű, hiszen - akkor már biztos voltam benne - éjjel jól megtömték őket, és nappal is adtak nekik nem csak tápszert, de még teát is. Utólag legszívesebben visszamennék és egyenként tömködném le a torkukon az earl grey-es filtereket, de akkor még a hormon-hullámvasúton ültem.
A következő napokban a seb érzékenységétől függve, hol féloldalasan ülve, hol állva, hol fekve próbáltam minél többet kifacsarni az élettelenül lógó, de egyre inkább sajgó mellekből. Végül a hanyattfekvés jött be leginkább. A kis kukacot a hasamra fektettem, betakartam, és együtt pihentünk hosszú órákon át. Csak hetekkel később, az összes internetes forrást felkutatva olvastam, hogy ez az újszülöttek szoptatására szolgáló egyik módszer, ahol a gyerek a saját tempójának megfelelően tud enni, ráadásul a sok inger előbb-utóbb be is indítja a nagyobb mennyiségű tejelválasztást.
Reménykedtem...
Címkék: újszülött kórház szoptatás bunkó csecsemős
Fél tíz, és még mindig nem vagyok álmos. Pedig egy ilyen nap után mindenkinek kijár legalább 20 óra alvás. Már visszajött mindenkitől a válasz-sms, mindenkivel beszéltem, akivel kellett és akartam. Ismét az órára néztem. Fél tíz múlt hat perccel. Kicsit mintha gyorsabban telne az idő.
Megjelent az ügyeletes nővér az ajtóban.
- Na, hogy vagy?
- Fáradtan. - Mosolyogtam, mikor láttam, hogy Ibolya az. – Végre kint van.
- Hallottam, nem volt könnyű. Hamarosan megnézheted, addig gyere, zuhanyozz le.
- Kihozzák? Máris? - Hirtelen úgy éreztem, karácsony van, és hamarosan jön az angyal, én pedig ajándékot bontok. Nem emlékeztem az arcára. Mikor a szülőszobán odatartották, csak egy villanás volt. Egy lilás-rózsaszínes kis húsgombóc egy nagy fehér pólyában. de jó, akartam mondani. De a torkomon akadt a hang. Elöntött a bizonytalanság: uramatyám, nekem akkor most meg kell szoptatnom a gyereket! De miből?
Amíg folyt rám a víz, görcsösen kerestem az előtej jeleit, de semmit sem találtam. Nem baj, hajtogattam. Van rajta tartalék, hiszen nem indul be mindenkinek azonnal a teje. Kitartás, nyugalom… Az idegesség apasztja leginkább a tejet – mantráztam és igyekeztem az ajándékbontásra koncentrálni.
A szülés utáni, lochiának nevezett valami minden képzeletemet felülmúlta. Mikor lehoztak, egy papírvattába csomagolt alkarnyi vattabetétet kaptam. Biztosan reggelig rám sem akarnak nézni, gondoltam akkor. Hát nem… A gondosan bekészített gyári betétekre még napokig sóvárogva néztem.
Zuhanyzás után csendben figyeltem a többieket. A szoba „őslakói” egy napon szültek, császárral. Egész óvatosan mozogtak, őket nézve örültem, hogy nem vágtak. Ettől függetlenül rutinosan készültek az esti szoptatásra. Erzsi az összes szoptatás előtti szertartását elvégezte, elrohant forró vízzel lezuhanyozni, majd gondosan megmasszírozta a mellét, és egészen az ajtónyitásig hajszárítóval "forralta a tejet”. Andi pedig a - később gyanúsan önigazolásnak tűnő grimasszal – méricskélte magát, terjedelmes, ülve is majdnem combig érő melleit és elsóhajtotta, hogy ma is marad az üveg.
Zsuzsi ezalatt teát főzött, megivott egy liter tejet és csendes mosollyal visszabújt a takaró alá. Mintha ő maga sem hitte volna el, hogy a ma estét már itt tölti.
Még kissé kóválygó fejjel nézegettem őket, és hirtelen rádöbbentem, én is egy vagyok közülük. Aztán sóvárgás fogott el, hogy csak majdnem. Hiszen én még nem fogtam a kezemben egyszer sem a kisfiam.
Ebben a pillanatban felpattant az ajtó, és egy éles hang megszólalt: ébresztő, szoptatás! A harmadik csomagnál a nővér gyanúsan betűzni kezdte a nevet, és azonnal tudtam: ő az enyém. Valahogy úgy tartotta, hogy a takaró csücske eltakarta a gyereket és egészen addig nem láttam, míg az ölembe nem tette.
Ültem az ágy szélén egy több évtizedes lila takaróba csavart kis csomaggal, és átözönlöttek rajtam az érzések. Ezredmásodpercenként váltakozva csodálkoztam, hatódtam meg, sírtam és nevettem. Csodálatos volt. A világ leggyönyörűbb kisfiúja nézett rám résnyire nyitott fekete bogárszemekkel.
Hetekig mondogattam magamban előtte, hogy az újszülöttek csúnyák, gyűröttek, mert hosszú utat tesznek meg. Ráadásul mi sokáig is szenvedtünk egymással. Ki hitte volna ezek után, hogy egy kis szőke herceg fog este a karomban szuszogni?
A következő pillanatban pedig már csukódott is éles robajjal az ajtó és eltűnt a nővér. Ott voltunk hát, immár két test, két lélek. A szorongás megszűnt, csak a szeretetet éreztem, miközben belém égett a kép. Az illatát soha nem fogom elfelejteni. Frissen fürdött, tiszta ruhába öltöztetett apróság pislogott rám.
Leoltottam az éles fényű neonlámpát és a félhomályban csendesen köszöntöttem a jövevényt. Körülnéztem, és azt láttam, hogy a többiek is a babákkal vannak elfoglalva. Belém hasított a felismerés: ezek egyedül hagytak engem ezzel az apró teremtménnyel! Felelősség, féltés, aggódás és kétségbeesés. Jöttek az újabb érzelmek. Az egyik pillanatban egy addig ismeretlen szeretet árasztott el, a következőben kétkedés, majd az abszurd gondolat, hogy mi van, ha őrjöngő lennék és odavágnám a falhoz? A magas falak hűvös nyugalommal támasztották a hátam, amíg én a boldogság és kétség között vergődtem. Ők megannyiszor látták azt, amit én csak a tudatommal tudtam: kegyetlen harcot vívnak a hormonok az átállásért.
Nem tudom, meddig ültünk mozdulatlanul. Kintről az esti zajok egyenletesen mormolva szűrődtek be, én pedig a takaró alatt végigszámoltam az apró karokat, lábakat. Mindene megvan. Az egy óra alig tűnt öt percnek, máris jöttek begyűjteni a kicsiket. Összeszorult a szívem, hogy elviszik. Arra gondoltam, jó helyen lesz, vigyáznak rá. Ez a rend.
Miközben magamra húztam a takarót, nyilallt belém a felismerés: szájtáti liba, elfelejtetted megszoptatni a gyereked!
Címkék: újszülött szülés szoptatás felelősség
Kedd reggel még megpróbáltam erős lenni. Mosolyogva szálltam le a buszról, aztán egy mély sóhajjal a kapu felé vettem az irányt. A betegirányítóban kedvesen elmondták, hogy a betegfelvétel az ultrahang mellet van, csak menjek oda és adjam be a beutalóm.
Én viszont először mindenképpen az orvossal akartam beszélni, hiszen kész voltam letenni a nagyesküt, hogy bármit megteszek, csak otthon tölthessem a terhesség végét. Felmásztam a második emeletre, és bizonytalanul körülnéztem a folyosón. Középen, a két lépcsőház között volt a nővérpult, ahol épp nem látszott senki. Elindultam a beugró felé, és közben a falat néztem. Barnásfehér csempe, deréktájon széles fakorláttal, és némi jóindulattal dióbarnának nevezhető szegéllyel. Valamikor a nyolcvanas években egész pofásnak tarthatták. Az ablakok alatt hatalmas radiátorok várták a telet. Pár pillanatra kellemes borzongást ébresztett bennem a februári fázás emléke. Idejövet már huszonöt fok fölött jártunk, és még csak most van fél kilenc.
A folyosó kihalt volt, a legvégén árválkodott csak két szakadt bőrfotel, a kórtermek ajtói csukva. A látvány ismét megacélozta az elhatározásom. Én egészséges vagyok, csak sokat híztam, meg egy kicsit nehezen viselem a meleget. De van rajtam kalodaharisnya, sziklaszilárd akarattal nem iszom egy liternél többet, és ha kell, minden nap bejövök vizsgálatra. A sanda érzést, hogy ez önmagában fárasztóbb, mint itt eltölteni hosszú-hosszú időt, elhessentettem.
Közben odaértem a pulthoz, ami mögött a nővérszoba nyílt. Bent, az ablaknál két nővér dohányzott, és egy ventilátorral hajtották ki a füstöt. Persze a szag ettől függetlenül eljutott hozzám is. A látszólagos lazaságon felvidultam. Hátha csak rám akart ijeszteni a fickó. Hiszen annyira cinikus és szenvtelen az arckifejezése. Igyekeztem örülni a helyzetnek, és eszembe jutottak a gimis haverjaim, akik takarítás címszóval nekiálltak a régi heverőkből minden létező tárggyal kiklopfolni a port, és a terjengő porfelleget egy hajszárítóval hajtották ki az ablakon.
Épp befejeztem a révedezést, mikor ültében kifelé fordulva a szemüveges nővér kiszólt, hogy mit akarok. Igyekeztem nem felharsogni a fél osztályt, de sajnos az akusztika ellenem volt, mikor visszaüvöltöttem a távolságot áthidalandó, hogy Ottokár dokit keresem. Ottokár azonban épp viziten volt, és várni kellett rá. A nem túl eredményes beszélgetés után ácsorogtam egy fél órát, majd végre előkerült az orvos.
Láthatóan nem tudta, hogy mit keresek csomag nélkül a folyosón, és megkérdezte, hogy ilyen gyorsan végeztem-e a felvétellel. Épp belekezdtem a hősi fogadkozásba, mikor egyetlen intéssel belém fojtotta a szót, és lezavart a földszintre. Láthatóan nagyon mérges volt, és az összes lelki bajom ellenében csak annyit hozott fel, hogy itt most a gyerekről van szó, majd elviharzott.
A lépcsőn levánszorogva azon törtem a fejem, hogy ezt most miért mondta. A gyerek tökéletesen érzi magát, nagyon jók az adatai, a köldökzsinór, a méhlepény, minden rendben van. Nem értettem, hogy miért viselkedik velem ilyen furcsán. Hiszen én vigyázok a babára, szó nélkül tűröm a diétát, meg sem nyikkanok a súlyom és a kinézetem miatt. Mindemellett pedig csupa nagybetűvel TUDTAM, hogy a kisfiam rendben van, él és virul odabent.
Lent a szűk, ablaktalan folyosón sokan álltak, férfiak, nők, idősek és fiatalok vegyesen. Jól esett volna nekem is, ha lett volna kibe kapaszkodnom. Pár perc álldogálás után hirtelen felszabadult egy ülőhely, és lecsaptam rá. Akkorra már nem érdekeltek a bosszús tekintetek, mert éreztem, hogy lassan ismét térdig állok a vízben. A fenti várakozás, a reggel óta tartó rohanás ismét feldagasztotta a lábaim. Igyekeztem semleges arcot vágni, közben kikészítettem a papírjaim, és próbáltam lenyelni a kegyetlen orvos felett érzett keserűségem. Közben újra és újra elolvastam a leleteket, megnéztem a bejegyzéseket a kiskönyvben, mint aki kívülről akarja megtanulni az egészet. Lapozgatás alatt éreztem, hogy odabent is kezd kényelmetlenné válni az ücsörgés, és az ifjonc a létező összes végtagjával nagyobb helyet próbál magának kiharcolni. A lehetőségekhez képest hátradőltem, és elővettem egy szendvicset.
A percek lassan teltek, a szemem sarkából már végigtanulmányoztam minden várakozót, és elkezdtem előkotorni a könyvet a táskámból. Közben felületesen hallgattam az előttem állók beszélgetését. Két, nálam pár évvel fiatalabb lány volt.
Az egyiken fehér melegítő, a másik farmerben és pólóban volt. Mintha csak a boltba ugrottak volna le. A hátizsák cipzárjával küzdöttem épp, amikor megütötte a fülem a csekk szó. Milyen csekk? Rezsi? - néztem fel érdeklődve. És eszembe jutottak a hűtő falára mágnesezett csekkek. Be kell fizetni őket a héten…
De a két lány nem a villanyszámláról beszélt, mint később kiderült. Örömmel állapították meg, hogy erre az egy napra, amíg befekszenek, és amihez a csekk kell – még mindig nem értettem, hogy mit kell befizetni – valószínűleg egy kórterembe kerülnek. Saját lelkem nyomoráról igyekeztem rájuk terelni a figyelmem, és szégyentelen módon kihallgattam mindent. A fehér melegítős, akinek időközben a barátja is megérkezett, ivott egy kis üdítőt, és elmesélte, hogy már másodszorra van itt, és bizony nem kevés az a tizenötezer.
A párt nézegetve arra gondoltam, hogy bár nem tűnik egyikük sem egyetemi tanárnak, de láthatóan szeretik egymást, és ha a nőgyógyászaton vannak, hát biztos a hormonkezelés hozzájárulása ennyi. Mennyből az angyal módjára esett le az állam, mikor végül az ultrahangképeket mutogatták, és kiderült, hogy épp az ellenkezőjét készülnek elérni. A csekk, a pénz, mintha csak egy kiló kenyér ára lenne, egy-egy élet végét jelentette.
Majd kétórányi üldögélés után végre sorra kerültem, és behívtak a vizsgálóba. Egy középkorú, fáradt asszisztens fogadott, leültetett a villanyírógép mellé, és elkezdte az adatfelvételt. Már maga a módszer is meglepett, hiszen a számítógépek korában nincs is körülményesebb annál, mint mikor ezer papírlapon vezetik a nyilvántartást.
Aztán elkezdett gépelni. A zúgás mellé társult a billentyűk nehéz puffanása, minden egyes betű, mintha a koporsómba vernék be a szögeket. A nevem felénél sírva fakadtam. Már nem volt körülöttem senki, csak egyetlen ember, aki futószalagon lát hozzám és a fehér melegítőshöz hasonlókat. Kitört belőlem az egész reggel csalódottsága, a bizakodás és a keserű ráébredés arra, hogy engem bezárnak arra a hideg folyosóra, ahol néha kint terjeng a cigarettafüst és nem lehet leülni. Úgy éreztem, hogy a következő négy hetet semmiképp sem fogom kibírni távol a meghitt otthonomtól. Iszonyúan hiányzott már akkor a szeretet, a dédelgetés, az odafigyelés itt, ahol csak egy leszek a sok közül.
A fáradt nő legnagyobb meglepetésemre némi empátiát mutatott, és bátorítva annyit szólt, hogy ha toxémia, akkor lehet, hogy egy-két hét alatt helyreraknak és utána mehetek haza. Abban a pillanatban annyira végtelennek tűnt a két hét is.
Miután felvették az adataimat, megadtam Csabát, mint értesítendő személyt és aláírtam a különféle papírokat – többek között, hogy ha műtétet kell végezni rajtam, akkor ahhoz hozzájárulok – majd felküldtek vissza a második emeletre.
A lépcsőházból felhívtam Csabát, és elsírtam neki, hogy délután nem fogom hazavárni és este nem fogunk összebújni, mert én itt maradok életem végéig ebben a vigasztalan, sivár házban. Mit mondhatott volna erre? Csak annyival tudott vigasztalni, hogy amint végez a munkával, rohan hozzám, és felhozza a csomagtartóból a sporttáskát. Addig pedig kitartás, kicsi…
A lépcső tetején elmázoltam a könnyeim, nagy levegőt vettem és beléptem az üvegajtón. A pultnál már csak a kalácsképű nővér volt, a szemüveges eltűnt valahová. Mosolyogva átvette a papírokat.
- Á, itt a kismámi. Ottokár doktor úr már szólt, hogy jőn - elsőre úgy tűnt, hogy idegzsába miatt nem bírja összecsukni a száját, de aztán rá kellett jönnöm, ez nála normális.
- Kismámi pápírját felveszem – mármint el, gondoltam – és bekísérem á helyére.
Így ismertem meg Katarinát, az ukrán nővért. Megtermett, szőke nő volt hatalmas állandó vigyorral és minimális tapintattal. Rögtön a pulttól jobbra lévő szobába dübörgött előre, és a hatos kórteremben az egyik középső ágyra mutatott.
A két hosszanti fal mellett hárman-hárman feküdtek, naphosszat farkasszemet nézve.
Szipogva kipakoltam a hátizsákomból és igyekeztem barátságos arcot vágni. Ez elég nehéz volt, mert a szende mosoly mindig egy félhangos hüpp-brühüvé alakult át. Hülyén éreztem magam. Mint egy gyerek, aki új oviscsoportba kerül. Holott nem is olyan sokára én fogom oviba kísérni az aprónépet.
Ráültem az ágyra, ami megadón nyikorgott egyet és számoltam a könyv mögött a perceket. Ottokár bő két óra múlva jelent meg és elvitt egy folyosó végi vizsgálóba. A kórlapot áttanulmányozva megcsóválta a fejét és bekapcsolt egy másik nagy villanyírógépet. Úgy látszik, valamikor jól feltöltötték vele a kórházat...